Nem Norbi az első barátom, még csak nem is az első szerelmem (noha az bizonyos, hogy ilyen szinten még nem éreztem szerelmet). Mégis úgy érzem, mintha ő lenne az első, és sok dologban tényleg az is. Mintha ő lenne az, akit nekem rendelt a sors, lelkem másik fele (nyálas, de ez van), mintha az igazi lenne.

Sosem tudtam, hogy miben mutatkozik meg, hogy azzal vagyok, akivel tényleg kell. Mindig attól féltem, hogy csak akkor fogok rájönni, hogy kinél is volt a boldogságom, amikor már nem lesz jelen az életemben. De már tudom, hogy azért nem voltam biztos benne, hogy ők voltak azok, az igazi nagy szerelmek, mert ugyan szépek voltak, amíg tartottak, de az a mindent elsöprő érzés sokkal szebb, mint azt akkor képzelni tudtam.

Most boldog vagyok. Nagyon és szinte állandóan. A régi barátaimmal boldog voltam, amikor együtt voltunk. Most akkor is boldog vagyok, ha épp nincs mellettem Norbi. Igaz, ritka az olyan, mert nagyon sok időt töltünk együtt. Ebben is ő az első. Mert én nagyon ragaszkodó vagyok és igénylem a sok találkozást. De mivel minden kapcsolatomnak azért lett vége, mert állandóan velük akartam lenni, vagy legalábbis minél többet, sokszor megfordult a fejemben, hogy a mostani boldogságom is ez teszi majd tönkre. Nem fogja, ez már biztos. Mert régen az volt a gond, hogy én igényeltem az együttlétet, de a másik fél sosem. Most nem így van. Ő ugyanannyi időt akar velem tölteni, mint én vele. Ha tehetnénk, minden napot együtt töltenénk. Ha nem vagyunk együtt, máris hiányzunk egymásnak. És ha nem is csinálunk éppen semmit, sosem unjuk egymás társaságát.

Nem kell semmi különöset tennünk, hogy jól szórakozzunk együtt. Elég, ha átölel, ha hozzábújhatok, ha puszit ad és máris minden gyönyörű. Biztonság és meghittség-ez jellemzi a vele töltött időt.

Már négy hónapja vagyunk együtt. Ez ugyan nem olyan hosszú idő, de az elmúlt négy hónapban többet voltunk együtt, mint mások dupla ennyi idő alatt. Sosem volt még kapcsolatom, ami ennyi időn át ilyen felhőtlen lett volna. Nem szoktunk veszekedni, vitatkozni is ritkán.

Nagyon szeretem. És végre nála érzem azt, hogy ő is ugyanúgy érez. Szeret engem, nem csak játszik velem, mint mások. Komolyan vesz az első pillanattól. Hogy honnan tudom? Nem titkol a családja és a barátai előtt. Ő az első barátom, aki bemutatott azoknak, akik fontosak számára. Nem csak a barátait ismerem, hanem a családja jó részét is. Lehet, hogy ez t én veszem túl komolyan, de az a tapasztalatom, hogy a pasik akkor mutatják be a barátnőjüket a családjuknak, ha már komoly a dolog. Köztünk komoly, és mindketten azt szeretnénk, ha az is maradna.

És imádom, hogy mellette önmagam lehetek. Furcsának tűnhet ez, mert másokkal sem szoktam maszkokat viselni, de mellette úgy érzem, hogy nem is kéne. Eddig minden kapcsolatomban bűntudatom volt, hogy nem vagyok tökéletes, nem vagyok szép, sem csinos, sem nőies. Sosem voltam az a sminkelős, fodrászhoz járós, szupertrendin öltöző csajszi, és ez bántott. Nem tudtam más lenni, mint aki vagyok, de úgy éreztem kellene. Vele nem zavar, ha kócos a hajam, vagy nincs leborotválva a lábam, mert tudom, hogy a szemében semmit sem veszítek az értékemből ezek miatt. Szeret engem a hibáimmal együtt. Szépnek lát a tökéletlenségeim ellenére.

Én magamat nem látom szépnek. Sosem láttam. De amikor rámnéz, elmosolyodik és azt mondja szép vagyok, valóban szépnek érzem magam. Azokban a pillanatokban szép vagyok, mert úgy, ahogy ő néz rám, a szép nőkre néznek. Erősebbnek érzem magam attól, hogy ő velem van. Erősnek és legfőképp boldognak.

Szeretem. Úgy, mint eddig senkit. Az apró kis hülyeségei ellenére, vagy inkább azok miatt…?!  Szeretek mindent, ami ő. És remélem még nagyon sokáig szerethetem.

 Ma nem a fejléc volt az egyetlen ajándék, amit Dead-End adott nekem, hanem a Kreatív Blogger díj is.

A díjhoz az alábbi szabályok tartoznak:

 I. Köszönd meg!

Dead-End, nagyon szépen köszönöm, bearanyoztad ezzel az estémet (Látod, már neki is kezdtemJ )

 II. A logót tedd ki a blogba!

Remélem minden fennakadás nélkül sikerül. (Utólagos kiegészítés: sikerült, de nem nagyon akart középre menni, ha most nincs ott, az már nem az én hibám)

III. Linkeld be azt, akitől a jelölés származik!

http://tarnailaszlo.blog.hu

IV. Írj magadról 7 dolgot!

1: Tele vagyok függőségekkel (szerelem-, csók-, facebook-, édesség-, stb függő vagyok)

2: Sértődékeny vagyok és végtelenül hisztis.

3: Akiket nagyon szeretek, azok három puszit szoktam tőlem kapni, Jobb arcra, bal arcra és homlokra.

4:  Idegesítően sokat szoktam beszélni.

5:  Felfokozott érzelmi állapotban manga harcosnak képzelem magam.

6: Imádok énekelni, de nagyon nem tudok.

7: Nagy álmom eljutni Ázsiába és Prágába.

V. Add tovább 7 "blogbarátnak"!

Ez elég nehéz feladat, mert kevés blogot olvasok. Illetve vannak, akiket olvasok, de már kaptak díjat. (Bejcsa és az díjat nekem adó Dead-End) 

Lili

Morci

Tilos a csók (Mintha olvastam volna nála kommentben, hogy ő már megkapta a díjat, de nem volt energiám visszaolvasni, így őt is itt említem)

Jade (És még http://coffeeandsmile.blog.hu) (Lehet, hogy már neki is megvan)

Daily Shark

Kiccs (Nem blogolt ezer éve, de hátha ez majd egy lökés lesz neki)

(Tudom, hogy kevesebb, de ha valaki még eszembe jut, akkor pótlom. És bocsi, ha valaki kimaradt, elég szétszórt vagyok- ez lehetne a nyolcadik dolog, amit magamról írok)

VI. Linkeld be őket ide!

Már linkeltem előbb, hogy mutassam, olyat is tudok :P

VII. Hagyj náluk megjegyzést, hogy tudjanak a díjazásról!

Már csinálom is.

Nemcsak a blog kinézete változott, hanem az én kinézetem is. Hogy előnyömre, vagy hátrányomra, azt ki-ki döntse el maga. Nagyon untam már a semmilyen frizurámat, így már korábban szóltam Dittinek (aki a múltkor is levágta a hajam), hogy valamit kezdjen már vele. Pénteken fel is jött hozzánk és röpke 30 perc alatt elkészült. Sokkal rövidebb nem lett (nem is akartam). De nagy változás, hogy lett frufrum is. (Kb 12 éves koromban volt utoljára.) Szerintem azért nem olyan rossz J

Mint látható, végre új fejlécem van. Pontosabban van fejlécem, mert eddig nem volt. Nem az én érdemem, semmit nem csináltam rajta. Az egészet Dead-End barátomnak köszönhetem. Teljesen rábíztam az alkotást, egyedül a jobb oldali hercegnőt küldtem át neki, hogy azt mindenképp szeretném a fejlécen látni. (Egy korábbi bejegyzésben már írtam is, hogy ő rajta lesz). Egyébként biztos voltam benne, hogy tökéletesen megcsinálja. Legalábbis jobban, mint én tudtam volna, mert nekem kreativitás szintjén vannak problémáim. (Fodrászhoz is úgy szoktam menni, hogy rábízok mindent). Szóval ma kaptam meg a kész fejlécet.

Tetszik, nagyon tetszik. Olyan, mint én. Kicsit ugyan még fura. Megszoktam a semmit, ami eddig volt itt. De nem kétlem, hogy ezt is hamar megszokom. Végül is pozitív változás.

Dead-End, millió köszönöm érte.

Kicsim talált múltkor egy együttest. Koreai lánycsapat, és mivel tudja, hogy szeretek mindent, ami ázsiai, így meg is mutatta őket nekem. Tetszett is. Szerintem nagyon aranyosak és a zene is jó :) Kicsit rákattantam. :P

Girl's Generation: Chocolate Love

Girl's Generation: Oh!

Ezer éve nem blogoltam már aktívan, pedig a múltkori bejegyzés után azt hittem, hogy most már menni fog a dolog. Akartam is írni, mert annyi gondolat  kavarog bennem, de mindig akad más, ami lefoglal. Leginkább Ő. Na meg persze a facebook függőségem. Mert ilyen is van. Kb 8-10 játékot használok ott aktívan. (Aki játszik velük, az tudja, hogy ha fejlődni akar valaki, akkor az mennyi időt vesz igénybe, főleg 70-100 szomszéddal játékonként). Ezzel el is megy a neten töltött időm kb 95 %-a. A maradék ötöt kitölti mások blogjainak olvasása (bár azzal is le vagyok maradva) és az, hogy sütirecepteket olvasgatok. Nem magamnak, bár én is szeretem a fincsi sütiket, de most (lassan haladva ugyan) lépéseket teszek afelé, hogy átképzem magam konyhatündérnek (vagy olyasminek).

Eddig kétszer sütöttem brownie-t...vagyis próbálkoztam. Mó' azt igencsak szereti. Ízre nem is lett rossz, csak állagra. A közepe nem sült meg. Másodszorra sem. De nem adom fel :) Meg Mó' nagyon lelkes, mindent megeszik, amit csinálok :)

De a lényeg...most összekapom magam és blogolok újra. Fejlécet is csináltatok magamnak végre, hogy nézzen is ki valahogy a blog.

Addig is amennyi időt csak tudok, kicsimmel töltök. És nevetek, mosolygok, boldog vagyok :)

Jó ideje nem blogoltam már. Hogy miért, azt majd kifejtem, elég hosszú történet.

Visszaolvastam az utolsó bejegyzésem. Furcsa volt látni, mit írtam akkor, és furcsa volt, hogy nem tudom felidézni az érzéseket. Akkor a végről írtam, a befejezésről, veszteségekről és helyrehozhatatlan hibákról. De azt hiszem, bármennyire is el akarom magammal hitetni, hogy iszonyúan szerencsétlen vagyok, valahol mégis csak nagyon szerencsés ember vagyok. Csak azt hiszem természetemből fakad, hogy míg a rossz miatt előszeretettel kesergek, addig a jót természetesnek veszem. Talán ezért is nem írtam arról, hogy mi történt azon a napon, amelyiken az utolsó bejegyzést írtam.

Elmentem hozzá…ahogy megbeszéltük. Fel voltam készülve mindenre. Arra is, hogy a másik lány kiüt engem a versenyből. De aztán magát ütötte ki. És nem csak a versenyből, hanem úgy szó szerint is. Egy totális lerészegedés kellett hozzá, hogy a srác rájöjjön, hogy nem azt a lányt szánta neki az élet. Ezt megtudva, hatalmas szikladarab esett le a szívemről, noha ez még nem garantálta, hogy minden úgy lesz, mintha nem is jött volna képbe a másik lány.

Aztán valahogy minden olyan gyors volt. Egyre többet találkoztunk, élveztük egymás társaságát. Nem tudom mikor vált nyilvánvalóvá, hogy akkor az Én-ből és az Ő-ből Mi lettünk, de kapcsolatunk kezdetét attól a naptól számítjuk, amikor az utolsó blogbejegyzés keletkezett. Lassan már három hónapja…

Hogy mi történt ezidő alatt? Számtalan közös programon vagyunk túl és igyekszünk annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetséges. Sokat vagyok náluk és próbálom elérni, hogy ő is minél többet legyen nálunk. Megismertük egymás családját. Együtt töltöttük a karácsonyt, a szilvesztert. Ő volt az első, aki miatt még sütni is hajlandó voltam (na, nem sikerült tökéletesre). És beleszerettem. És ami még ennél is klasszabb: Ő is belém.

Szóval ennyi t arról, hogy a kishitűség és a túl korán történő lemondás csak fölösleges fájdalmat okoz. Mert kár volt szomorkodni a semmi miatt, hiszen most Vele vagyok és boldog vagyok.  És remélem ez még sokáig így is marad.

A Facebookon van egy alkalmazás. Találomra ad ki egy bölcsességet. Amit nekem adott, az roppant találó volt, nagyon magaménak érezhettem.

Ezerszer idéztem már Márquez szavait, itt is, máshol is. „Akkor a legelviselhetetlenebb valakinek a hiánya, amikor melletted ül, és tudod, hogy soha nem lehet a tiéd.”

Igen. Sokszor éreztem már, hogy mennyire igaz ez a mondat. Számtalanszor körüllengett már a reménytelen vágyakozás érzése, a keserű lemondásra való rákényszerülés.

Azonban a Napi bölcsességek (vagy hasonló) nevű alkalmazás nem a múltamra utalt. Mi értelme is lett volna? Ami megtörtént, amit elszenvedtem, azt már nem kell a tudomásomra hozni.

A bölcsesség a jelenre, vagy a nagyon közeli jövőre célzott. Arra, amit hamarosan érezni fogok. Arra, hogy amit elrontottam, azt nem sikerült, nem is sikerülhet helyrehozni. Hogy is sikerülne, ha egyszer ott van a másik, aki ezerszer több nálam és teljesen tiszta lappal indult. Semmit nem kell helyrehoznia. Hát nyert, és ez így van jól. Megérdemelte. Én voltam a hülye és a meggondolatlan.

Nem is tudom miért hittem, hogy úgy lehet tenni, mintha én is a nulláról indulnék? Csodás volt a csütörtök. Ezt kaptam kárpótlásul, fájdalomdíjként. Igazából nem is tudom mi volt az az élettől.

Talán ajándékba adta, amiért az esélyt a boldogságra már elvesztettem. A Sors megsimogatott utoljára, hogy letörölje lelkemről a könnyeket egyetlen csodálatos estével? Hogy megkapjam azt, ami nekem járt Belőle.

De az is lehet, hogy ez volt a büntetésem. Az élet megmutatja, mi mindent vesztettem el a butaságom miatt. Megmutatta, milyen szép lehetett volna, ha hagyom. Ha időben hagyom.

Bármit is jelentett az a nap, én nem bánom. Boldog nap volt, csodaszép emlék, egy apró álom megvalósulása a kegyetlen valóság közepette.

A mai nap már nem lesz ilyen szép, bármi is legyen. Képtelen vagyok álmodni, olyan erősen zár körbe a valóság. Minden oldalról a másik lány mosolyog rám. Mindenhonnan az ő hangja szól, ahogy gúnyosan mondja, hogy én akartam így.

Találkozom Vele. Nem is olyan sokára. Már nem történhet semmi. Minden csoda három napig tart, és az én csodám véget ért. Egymás mellett ülünk majd, egymásra nézünk majd, de már nem lehet olyan, mint legutóbb. Nem érhetek hozzá. Nem vágyhatok rá. Nem akarhatok tőle semmit. Ő már csak egy barát…ahogy azt régen akartam.

Csak nézem majd őt és arra gondolok, hogy akár az enyém is lehetne…de már soha nem lehet. Olyan közel lesz hozzám, mégis nagyon messze. Elérhetetlenül messze. Én meg csak mosolygok majd, mert tudom, hogy a mosoly minden fájdalmat elleplez. Minden kérdést eltüntet. És nem engedi kellemetlenné tenni a pillanatot.

És bízom benne, hogy őszintén tudok majd mosolyogni. A vesztesek alázatával fogadva, hogy más jobb volt nálam. Nem lesz szomorúság az arcomon, azt mind itthon hagyom. Nem lesz könny a szememben, azokat már elhullajtottam. És nem lesz bennem szemernyi rosszindulat sem, mert az nem változtat semmin.

Most megpróbálok olyan erős lenni, amilyen sosem voltam…

Holnap pedig minden szép lesz. Beletörődöm, hiszen végre megszűnik a hazug remény. Végre nem kell kétsége közt őrlődve várnom, hogy talán…de hagyjuk ezt. Ez már eldőlt és már szót sem érdemel.

Nem bírom felfogni, hogy ez igaz. Hogy egy hete még én is lehettem volna. Még négy napja is. Most meg mi jutott nekem? A nagy semmi és más örülhet annak, amiről én egy vállrándítással mondtam le. De nem tehettem mást akkor. Tényleg nem akartam semmit. Legfőképpen, nem akartam őt fölöslegesen álltatni. Tudtam, hogy abban a pillanatban nem vagyok kész rá, de azt nem tudtam, hogy mikor leszek. Nem kérhettem, hogy várjon, ha egyszer azt sem tudom meddig. Azt sem tudom érdemes-e. Hát egyszerűbbnek és tisztességesebbnek tűnt nemet mondani, mint reményben tartani valakit.

Ha akkor tudtam volna, hogy még aznap éjjel mindent átgondolok, és mindent máshogy látok majd, talán nem döntöttem volna így. Ha tudtam volna, hogy eljön majd a perc, amikor én akarom majd azt, amit akkor ő akart, akkor minden bizonnyal máshogy cselekszem.

Talán volt egy pont. Egy nagyon rövid szakasz, amikor mindketten ugyanazt akartuk. Mindketten közelebb akartunk kerülni a másikhoz, de egyiken sem léptünk. Ő már nem akart, én még nem mertem. Ha abban a pillanatban határozottabb vagyok, talán még jól is kijöhettem volna az egész szituációból. De a bátorság sosem volt jellemző rám. Gondolatban léptem, de a gondolataimat ő nem láthatta. Még búcsúzáskor is azon gondolkodtam, hogy vissza kellene csinálni mindent. Menteni a menthetőt, de gondoltam, reggel bátrabb leszek.

Nem lettem. És személyesen akartam. Úgy éreztem cselekedni könnyebb, mint beszélni.

De ahogy lenni szokott, a Sors megint beintett nekem és a képembe röhögött. Négy nap telt el és már túl késő. Olyan kevésnek tűnik négy nap. Igazából semmire sem elég. Nagy dolgokra főleg nem. De négy nap alatt képes minden terv szétfoszlani. Minden szándék elértéktelenedni. És minden érdeklődés alábbhagyni. Szerelmek szövődnek ennyi idő alatt. Egyesek hódítanak, mások feledésbe merülnek. Egyesek boldogságra lelnek, mások önváddal a szemekben búcsúznak tőle. Egyesek meghitt mosollyal és csókízű emlékekkel sétálnak a napsütésben, mások keserű lemondással állnak az esőben.

Az élet ilyen. Nem kínálja kétszer a dolgokat. Ha pedig visszautasítunk valamit, abban a pillanatban akad valaki, aki ráveti magát. És még csak nem is hibáztathatunk senkit.

Ha valaki vízzel kínál, fogadjuk el, még ha nem is vagyunk szomjasak. Ki tudja, mikor szomjazunk meg. És ki tudja lesz-e, aki odanyújtja nekünk az üveget.

Ha valaki egy kabátot nyújt felénk, ne utasítsuk vissza, még ha épp nem is fázunk. Mert lesz még hideg, de nem mindig ajánlják az embernek a meleget.

És ha valaki a csókjait adná nekünk, ne forduljunk el, még akkor sem, ha vannak csókok, amiket jobban szeretnénk. Mert talán eljön az a perc, amikor az ő csókja esne a legjobban, de ő már mást akar csókolni. Akkor talán a hajdani csók édes emléke is több lenne a semminél.

Emlékek. Emlékeket kell gyűjteni. Szép emlékeket. Minél többet.

Mert most érzem, hogy igaz: az ember csak azt bánja, amit kihagy!

Tettem fel ide számlálót. Nem azért, hogy tudjam, mennyien tévednek ide akarva, vagy akaratlanul, hanem mert mindig találok valamit változtatni, vagy csicsáznivalót.

Mivel már tettem fel órát (nem tudom minek), tettem fel zenét (magam örömére) így csak a számláló jutott eszembe.

Egy dolgon gondolkodtam azonban. Mégpedig azon, hogy a számlálónak megadjam kezdeti értéknek az eddigi látogatottságot, vagy nulláról indítsam?

Aztán abban maradtam, hogy akkor adok neki kezdeti értéket. Mivel már kb másfél éve írom a blogot, gondoltam a kzedetektől számított látogatottságot veszem alapul, de a freeblogos statisztikán olyan hihetetlen magas szám állt, hogy inkább csak a blog.hu-s működésemmel számoltam. De még ezt is soknak találtam ahhoz képest, hogy semmi érdekesről nem írok. De hát ki tudja kik járnak erre.

Ezt a klipet még régen töltöttem le, mert első hallgatásra/nézésre megfogott. Hülye fejjel persze átneveztem, aztán alig találtam meg a youtube-on. (Jellemző, hogy nem is figyeltem meg, hogy a klip elején kiírja a címet:S )

Akárhányszor nézem végig, mindig elsírom magam. Pedig a szöveget nem is értem, mert vagy koreaiul vagy japánul van. De a klip története már magában is nagyon megható.

Számtalan olyan pillanat van az életben, amikor olyan döntést hozunk- akár nem tudatosan is- ami visszafordíthatatlan következményekkel jár.

Egyetlen át nem gondolt szó, egy hirtelen mondat, vagy mozdulat és minden el van döntve. Talán azt hisszük, holnap is lesz nap, holnap is lehet még változtatni, visszacsinálni, kérni, hogy tegyünk úgy, mintha nem is történt volna meg az a jelentéktelennek tűnő apróság, mert ha el is jön a holnap, a mai napot nem törli el. És addig még annyi minden történhet, még olyan hosszú a ma. És talán már idő sincs elmondani, hogy hülye voltam és nem úgy gondoltam.

Eljött a ma. A tegnapra fátylat borítottunk, de nem úgy, ahogy én akartam. Nem lehet egy szavam sem. Én döntöttem, én mondtam, ő pedig tudomásul vette. És elkezdte a holnapot.

Nem fáj különösebben, csak bánt, hogy talán máshogy is alakíthattam volna. Hogy akkor kellett volna lépnem, amikor akartam, de nem mertem. Van még idő-gondoltam. Nem volt. Lehet, hogy talán egy esélyt szalasztottam el a boldogságra. És nem sajnálom mástól ezt az esélyt (főleg olyantól nem, aki képes volt élni a lehetőséggel), csak dühít, hogy én lemondtam róla, anélkül, hogy megpróbáltam volna.

De az élet ilyen. A második esélyek keveseknek adatnak meg és rendkívül ritkán. És így akár még fontos dolgokat is lehet veszíteni. Ez jó lecke volt. Megtanultam, hogy mindent jól át kell gondolni és nem a pillanatnyi érzéseim alapján dönteni. És mindig alaposan megfontolni, mielőtt lemondunk valamiről, mert később akár még szívünknek kedves is lehet.

Ennyivel vagyok közelebb a boldogsághoz.

Most kezdem azt érezni, hogy a diéta nem hiábavaló dolog és eredménye van.

Mivel mérleggel nem rendelkezem, fogalmam sincs, hogy hány kilóról indultam, és azt sem, hogy most mennyi vagyok. Pedig jó lenne tudni, hogy mennyit fogyok, ha már egyszer kínlódok érte.

Azonban annyi biztos, hogy haladok. Lassan, de biztosan. Mérőszalaggal azért lemértem magam, hogy valami eredményt mégis tudjak. Sajnos a hülye fejemmel nem írtam fel a kiindulási értékeket. Azonban péntek-szombat körül végeztem egy mérést és annak eredményét dokumentáltam is. Tegnap délben újra mértem- inkább a kíváncsiság miatt. Az eredmény megdöbbentő volt. Pár nap alatt a hasam 3 centivel lett kisebb. (Ugyan az látszatra még kevés, de így is hihetetlen, hogy van változás).

Persze bármennyire is meglepődtem, reméltem, hogy azért valami történt már. Tényleg keveset eszek és kenyeret, édességet (leszámítva a néha ebédre benyomott műzliszeletet) egyáltalán nem. Rengeteg zöldséget, gyümölcsöt pusztítok el és napi 1,5- 2 liter folyadékot simán megiszok (régen még a max egy liter is ritka volt)

Gondolom nem csak a diéta, de a Lindaxa is sokat segít, hogy haladok a célom felé. Elvileg az éhséget csökkenti, de azt hiszem akkor sem voltam különösebben éhes, mielőtt elkezdtem szedni. Az viszont igaz, hogy kevesebbel is jóllakok, amióta szedem. De még így is nagyon sok szerepe van az egészben az önuralomnak. Kezdetben a külsőm miatti elkeseredés adott erőt, hogy ellen tudjak állni a kalóriabombáknak és a fölöslegesen elfogyasztott kajáknak. A fölösleges alatt azt értem, hogy mindig is olyan típus voltam, aki eszik csak azért, hogy érezze az étel ízét, akkor is, ha nem különösebben éhes. Vagy nassol, mert unatkozik. Szóval az ilyen jellegű kajálások ellen nem nagyon véd a Lindaxa, hiszen nem az étvágyammal van a gond, hanem a nasizási vággyal. Azt viszont semmi nem csökkenti, csak ellenállni lehet neki.

Fórumokon olvastam, hogy vannak, akiknek annyira nincs éhségérzetük, hogy minden falatot erőltetniük kell. Na én nem vagyok ilyen. Igaz, eleve csak akkor eszem, amikor már tényleg éhes vagyok, annyira, hogy ennem KELL. Akkor viszont tényleg nem eszek többet, mint amennyi okvetlen szükséges. (Régen megesett, hogy megettem, amit kiszedtem, még akkor is, ha már csak „tömtem” magam vele).

Anyunak tényleg rengeteget köszönhetek, mert nagyon odafigyel arra, hogy legyen itthon mindig olyan kaja, amit gond nélkül megehetek. Gondoson készítgeti a salátáimat is, és próbálja minél változatosabbá tenni őket.

Most ha lehet, még kitartóbb lettem, mint eddig. 3 centi! Ez már haladás. 3 centivel közelebb vagyok a célomhoz. 3 centivel közelebb vagyok ahhoz a testhez, amit szívesen látok a tükörben. 3 centivel közelebb vagyok ahhoz, amire azt mondhatom, hogy ez vagyok én, és szeretem, hogy ez vagyok.

3 centi…kis lépés (bár nagyon rövid idő alatt), mégis minden nagy dolog egy kis lépéssel kezdődik.

Az elmúlt időszakban már ecseteltem, hogy mostanában minden elromlik, vagy eltűnik körülöttem. És ráadásul mindig olyan dolgok, amikre igenis nagy szükségem lenne. Ezek közül némelyik probléma már megoldott, másokról remélem, hogy megoldódnak.

A gépem most működik, nem kapcsol ki. Egyszer ugyan megesett pár napja, de akkor kissé le is volt terhelve (millió megnyitott oldal, media player, webcam, msn, stb…), azt hiszem besokallt. Azóta semmi baja. Igaz, nem is használom máshol, csak a kisasztalon. Az ölembe sem merem venni, nehogy gond legyen a szellőzésével. Így ugyan nekem fáj, vagy görcsöl be mindig valamim, mert az asztal elég alacsony és csak az ágyon ülve, gerincet görbítve sikerül pötyögnöm. Illetve van még az a megoldás- ha ez a póz már nagyon zsibbaszt- hogy oldalamra fekve, könyökölve gépelek. Kétségkívül ez a kényelmesebb, leszámítva azt, hogy a bal könyököm eléggé ki van dörzsölődve, így azt igyekszem kímélni.

A SIM kártya probléma is meg van oldva. Teljesen jól működik, nem lehet rá panaszkodni. Persze tény, hogy olyan sokat nem használom a telefont, legalábbis telefonálásra nem.

A harmadik nagy probléma, az én hatalmas veszteségem nem tűnik megoldhatónak. A helyzet annyira kilátástalan, hogy a beletörődés tűnik az egyetlen ésszerű döntésnek. Egy hete nem beszéltem vele, semmit nem tudok róla. Amikor múlt szerdán beszéltünk, akkor is egy mondatot tudtam belőle kiszedni és már dobta is le a net. Nem tudom, hogy egyáltalán a megyében van-e? Vagy talán még az országban sincs? De lehet, hogy csak számomra szűnt meg létezni? Minden esetre én nem akarom elhinni, hogy félórányi távolság képes megszakítani egy barátságot. Nem hiszem el, hogy három hónapnyi boldogság képes semmivé foszlani egyetlen nap alatt. Jó lenne hallani felőle. Jó lenne tudni, hogy ő mit gondol. Ő hogy képzeli ezt. Képzeli-e egyáltalán valahogy? Már két hete is van, hogy utoljára láttam…Hogy utoljára puszit adtam neki… Hogy utoljára átölelt… Hogy utoljára órákon át beszélgettünk… Tudom, hogy neki ez nem jelentett különösebben sokat, de azt hittem a semminél azért többet. Azt hittem a barátjának tekint, vagy legalább nem csak egy egyszerű „szomszédnak”. El fogom felejteni én is, ahogy Ő felejtett el engem. Bármilyen nehéz is lesz, és bármilyen sokáig is tart majd. Nem fogok gondolni Rá, nem fog hiányozni és nem fogok sírni Miatta.

Mint írtam, a pannonnal megszűnt a kapcsolatom. Mivel sem kimenő, sem pedig bejövő hívásaimat nem hajlandók engedélyezni, én úgy döntöttem, hogy nem is várom el tőlük. Kerestem inkább mást, aki közreműködik és segítségemre lesz abban, hogy mobilon elérhető legyek és én is elérjek másokat.

De nem volt ilyen magától értetődő a döntés. Mivel a telefonom nem kártyafüggetlen, így venni akartam egy pannonos kártyát. Persze pénz jelenleg még nincs, mert a diákhitel csak 15-én jön meg, addig meg szegénység van.

Egy kedves ismerős azonban felajánlotta, hogy segít és megveszi nekem a kártyát, amit ráérek visszafizetni diákhitelkor is.

Mondanom sem kell, hogy ez iszonyú nagy segítség volt, mert két hétig telefon nélkül lenni elég rázós, tekintve, hogy Ditti is mindig sms-ben jelez, hogy reggel mikor találkozzunk (mert együtt megyünk suliba)

Nem akartam elfogadni a segítségét, mert nem szeretek senkinek sem tartozni, de tényleg szükségem volt rá, és ő szívesen segített. Ezért pedig nagyon hálás vagyok neki.

De visszatérve a szolgáltatóváltásra, mielőtt még elkezdenék kissé csöpögős lenni. Szóval a pannonnál elég húzós árak voltak a SIM kártyákat illetően. A legolcsóbb majdnem 3000 Ft volt, amit én sokallottam érte. A sráccal megvitattuk és ő javasolta a Vodafone-t.

Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, hiszen nálunk mindenki pannonos (volt, mielőtt megszűntek a kártyák), és én még sosem voltam Vodafone-os, meg ugye a telefonommal nem is tudnám használni.

Abban maradtunk, hogy megvesszük a kártyát, függetlenítjük a telefont és még mindig olcsóbban jön ki, mint ha pannonos kártyát vennék, plusz, nem a pannonnak fizetek (mert nekik már egy fillért sem!).

Meglett a kártyám, a telefon kifüggetlenítésére viszont nem volt már idő. Megbeszéltük, hogy majd legközelebb. Azonban itthon tesóm közölte, hogy ő azt megcsinálja. Valami kódot ütött be és lám, jó lett hozzá a Vodafone-os kártya. T-mobile-lal is működik, de pannonnal állítólag már nem fog. (Ki bánja?)

Voltak kétségeim a működése felől, de ha már megcsinálta, akkor már nincs mit tenni. A telefon minden beállítása visszaállt alaphelyzetbe, így néha azt hittem, hogy valami gebasz van. Például, amikor nem tudtam ékezetet írni.

Most úgy tűnik minden remekül működik. Néha ugyan dobja a hálózatot a telefon, amit én valami hibának tudtam be, de úgy tűnik olyan helyre tettem, ahol valami térerős gond van, mert az ágyon nincs ilyen probléma.

Szóval bye bye pannon, nem fogsz hiányozni!

Ja és N-nek még egyszer ezer köszönet és nagy puszi a segítségért!! Örök hála!

Az elmúlt három éjjel nem aludtam túl sokat. Tegnap fél 11-kor feküdtem le (ez a szokásoshoz képest nagyon korán van). Gondoltam majd kialszom magam. Nem így lett, bár már nem vagyok olyan fáradt, mint mondjuk tegnap. Ami már-már rendszeres, hogy fél 2-2 körül mindig felébredek. Aztán, hogy mennyit alszom utána, azt nem tudom, de amikor apu 5 körül hazaér, azt már hallom, és azelőtt már jóval ébren vagyok. Nem is igazán ébren, inkább egész éjjel félálomban vagyok. És pörög az agyam. Nem igazán fontos dolgokon gondolkodom, inkább olyan jelentékteleneken, minden hülyeségen. De nem tudok létrehozni magamban egy ellazult állapotot.

Egyik csoporttársam szerint a telihold miatt van. Meglehet. Én inkább a Lindaxának tudom be, mert az álmatlanságot gyakori mellékhatásnak tüntették fel. Ez nem is zavarna különösebben, mert amikor már nagyon álmos leszek, akkor biztosan fogok majd tudni aludni, illetve annyit most is alszom, hogy kibírható legyen a napközbeni ébrenlét. Ami jobban aggaszt, az az, hogy ma reggel megfigyeltem, hogy erősebben ver a szívem, mint szokott. (Szintén gyakori mellékhatás) Úgy kalapált, mint amikor nagyon izgatott vagyok. Kicsit megijedtem, mert a kevés alvás egy dolog, de ha a szívvel vannak gondok, az már súlyosabb probléma. Még anyuval konzultálok ez ügyben. Csak remélni merem, hogy nem kell abbahagynom a gyógyszert. Legalább ebben a hónapban még nem. Legalább addig nem, amíg nincs valami eredmény.

Egyébként a gyógyszerhasználók fórumán rákérdeztem erre, és azt írta az egyik felhasználó, hogy eleinte vele is így volt, és ne aggódjak, hamarosan elmúlik, ha a gyógyszert már megszokta a szervezetem. Minden esetre kicsit megnyugtató.

Fogyni még nem sikerült. Szerintem egy grammot sem. Pontosan nem tudhatom, mert mérlegünk az nincs, de én nem látok semmi változást. Anyuék szerint biztos, hogy fogytam, mert elég kemény diétát csinálok már 12. napja. Csak ugye a kis súlyveszteség rajtam még nem látszik meg. Mondjuk, anyu már látni vél valamit. Centikben lemértem magam. Sajnos a kezdeti értékeket nem írtam fel, de a hétvégén mérteket már igen. Kb hetente majd mérek újat, hogy van-e minimális eredmény. Mert ha van, az motivál, hogy megéri kínlódni.

Egyébként meglepően jól bírom a diétát. Anyu a házi „dietetikusom” nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ne hagyjak ki étkezést, és lehetőleg egészségesen étkezzek, ne csak koplaljak ész nélkül. Először azt hittem, hogy hajlamos leszek némi bűnözésre (főleg édességek terén) és majd neki kell visszarántania, de valójában én sokkal szigorúbb vagyok magamhoz. Azt hiszem, büszke is vagyok magamra, mert sosem hittem, hogy ekkora önfegyelmem van és ilyen kitartó leszek. De megéri, mert minden kihagyott finomság közelebb visz a célomhoz.

A tegnapi nap nehéz volt. Egész nap suliban voltam, így az étkezés nehezebben volt megoldható, mint itthon. Suliban nem ehetek akármit. Nem salátázhatok, meg ilyenek. Azt hiszem nem is ettem eleget és leeshetett a vércukrom. Eddig ez volt ez első ilyen hosszú napom a diéta kezdete óta és nem nagyon tudtam, hogy mennyi kaját érdemes vinnem. Legközelebb erre majd jobban odafigyelek. Mire hazaértem, farkas éhes voltam. Nekiestem a salátának, amiből persze nem bírtam sokat enni, mert azonnal eltöltött.

Később azonban nagyon nehéz periódus következett. A probléma gyökere az, hogy általában éhes ritkán vagyok, kívánós viszont elég sűrűn. Talán ez is erősen közrejátszott abban, hogy felszaladtak a kilók. Tegnap este olyan módon erőt vett rajtam az édességet ehetnék érzés, ahogyan már régen nem. Tudtam, hogy kint a szekrényben van még két szem Ferrero rocher. Nagyon szerettem volna megenni az egyiket, holott tudtam, hogy nem lenne szabad. Főleg nem este. A gyógyszer ugyan csökkenti az étvágyat, de mint mondtam, éhes nem voltam. Itt minden rajtam múlt, az önuralmamon, a kitartásomon.

Tettem magamnak egy ajánlatot. Az erős énem megengedte a gyenge énemnek, hogy megegye az édességet, minden bűntudat nélkül, de csak reggel. Ha este ettem volna meg, a minimum az lett volna, hogy másnap valamivel kompenzálni kell, márpedig ennél kevesebbet nem ehetek, mint amennyit most, mert az már nem egészséges. Maradt volna a bűntudat, és az érzés, hogy akaratgyenge vagyok. Próbáltam magam győzködni, hogy egy kis kilengésben még nincs semmi baj és behoztam a ferrero rochert. Nem tudtam megenni. Azt éreztem, hogy ha már ennyi ideje ilyen jól megy, akkor ezzel nem kéne elrontani. Nem a kalóriákról van szó, hanem arról, hogy mit hiszek magamról. És én azt hiszem, hogy erősebb vagyok, mint az édesség utáni vágyam. Mire ezt végiggondoltam, már nem is kellett nekem, már nem akartam megenni.

Reggel viszont, amikor elvben már szabad lett volna, hiszen megígértem magamnak, már egyáltalán nem kívántam. Remélem több ilyen nem lesz mostanában, mert majdnem elcsábultam. Azt hiszem, azt a két szemet neki adom tesómnak. Ne is legyen szem előtt.

Egyébként a csokit nem csak a kalória miatt érdemes kerülni. Anyu egyik ismerősének a lányát a bőrgyógyász tiltotta el, mert állítólag attól lett pattanásos. Szóval remélem az én arcom is letisztul majd, most hogy kerülöm a csokit és a magvakat.

És persze bízom benne, hogy a kilók is peregnek majd le rólam:)

Mint említettem a múltkor, a baj hármasával jön. Akkor még csak két probléma állt fenn, de ma megérkezett a harmadik is.

Szar éjszakám volt, de ez különösebben nem probléma. Megszoktam már. És ez most az én hibám volt, mert egész éjjel dideregtem és nem tudtam elképzelni, hogy mitől. Aztán jöttem rá, hogy nyitva hagytam az ablakot. Ok, én hülyeségem.

Épp ezért a mai napot alvásra szántam. Terveim közt legalábbis így szerepelt. Aztán anya bejött, hogy megkérdezzen valamit. Olyan valamit, ami engem is erősen érintett. Olyan valamit, ami a vérnyomásomat az egekig emelte. A telefonján a „hibás SIM” kiírás jelent meg. Gondoltam elmozdult a kártya a telefonban. Az enyémre néztem, amin pedig a „Korlátozott” felirat és egy kis fekete, áthúzott telefon volt látható. Infarktusközeli állapotba kerültem, és pillanatok alatt átfutott az agyamon, hogy mi is lehet a szitu.

-Most már nem vagyunk hívhatóak- mondtam anyunak.

Megpróbált felhívni a feltöltőkártyás telefonról. „…előfizető nem kapcsolható…”

Ennyi. Mostantól nem vagyok elérhető telefonon. Pontosabban átmenetileg nem vagyok, mert amint pénzem lesz (hol van az még…nem is tudom lesz-e olyan) veszek egy SIM kártyát. Szívem szerint nem a Pannonnál venném, mert rettenetesen meggyűlöltem őket, de sajnos a telefon nem kártyafüggetlen.

Nagyon dühös vagyok. Egyfelől, mert azzal egyet is értettem, hogy a kimenőimet letiltották, hiszen el voltunk maradva a számlával. Azzal ugyan akkor sem értettem egyet, hogy a számla befizetése utána sem kapcsolták vissza, de valahol örültem is neki kicsit. Ugyanis a visszakapcsolás telefononként 7ezer(!!!) forintba kerül. Három telefonról van szó, tehát az már 21ezer forint, ami szerintem irreálisan nagy összeg egy pár perces munkáért. Mondtam anyunak, hogy ne is kapcsoltassa vissza, mert amióta Pesten élünk és albérlet meg BKV bérletek…azóta különösen nincs pénzünk ilyen kiadásokra.

Rendben is volt, noha először nehéz volt megszokni, hogy nem hívhatok fel bármikor bárkit. Aki nagyon el akart érni, az felhívott.

Ma ez is megszűnt. Gondolom a számlatartozás miatt szüntették meg a SIM kártyámat is. Ok, rendben van, csak azért valami értesítést küldhettek volna előtte és nem csak így minden bejelentés nélkül. Mert akkor talán szóltam volna az ismerősöknek, hogy ne is próbáljanak telefonon elérni. És akkor talán értették volna, hogy mi a baj. Mert így majd hívnak és azt fogják hinni, hogy átmeneti a dolog. Sokaknak tuti eszükbe sem fog jutni, hogy msn-en keressenek inkább.

És ha szóltak volna előre, akkor kiírom a telefonszámokat a telefonból, mert a legtöbb számot sajnos kártyára mentettem. Tettem ezt olyan logika alapján, hogy a telefon akármikor tönkremehet. Hát megszívtam…szokás szerint. Azon kevés számot, amit telefonra mentettem (megjegyzem azok a számomra kevésbé fontos emberek számai voltak) szintén nem tudom elérni, mert a telefonkönyv nem nyitható meg. Úgyhogy most itt van a nagy semmi.

A telefonom nem ér most semmit. Illetve ér, mert lehet rajta zenét hallgatni, meg adathordozónak megfelel. Másra nem jó.

"A baj mindig hármasával jön." Ez hangzott el abban a filmben, amit Vele néztem meg. Most kezdem érezni, hogy van benne igazság. Igaz, a harmadik trauma még várat magára.

Pár napja csak, hogy elvesztettem Őt. Teljesen. Nem hallottam róla azóta sokat, nem tudom mi van Vele. Folyton Rá gondolok, folyton várom, de semmi. Ez egy hatalmas csapás volt az élettől.

A második csapás ma következett be. Vagyis már régóta számíthattam rá, de azt hiszem ma ért el olyan szintre a probléma, hogy aggódni kezdtem miatta. A gépemről van szó. Azt hiszem kezd meghalni.:( És mielőtt még bárki felhúzná a szemöldökét, hogy ez nem is lehet olyan nagy gond, hagy mondjam el, hogy nekem ez igenis hatalmas probléma. Miért is? Mert (még ha nem is jó ez így) a fél életem a géphez kötődik. Elsősorban, mert rengeteg fontos dolog van rajta. És itt nem a zenéimre gondolok főként, amiket hosszú-hosszú időn keresztül gyűjtögettem, mert az ugyebár pótolható (még ha nehezen is). De azon vannak a sulis dolgaim, tételek, anyagok, régebbi dolgozatok. A filmeim, a tornagyakorlatok. Azon vannak a fényképeim, amiket ugye nem lehet pótolni sem. Azon vannak a verseim, a naplóbejegyzéseim. Egyszóval minden, ami emlék, régi gondolat vagy érzés.

Másodlagos szempont, de még mindig jelentős, hogy gép nélkül nincs net. Net nélkül nincs blogolás (nekem ez igenis fontos), nincs fórumozás (most szükségem lenne a fogyi fórumosok támogatására és tapasztalatára), nincs társkeresés (kibírom nélküle, de mi van, ha pont most jönne az igazi?), nincs msn és nincs kapcsolattartás a barátaimmal. Megszűnik a világ. A sulin kívül nem fogok csinálni semmit, csak nézem majd a plafont és gondolkozok. És várom majd, hogy este legyen, hogy lehessen aludni. Vagy reggel legyen és mehessek suliba. Persze gép hiányában ZH-ra tanulni nem fogok tudni. És mi van, ha időközben Ő is visszatér? Ha újra lesz nete? Ő itt lesz, de én nem leszek sehol. Elveszítjük egymást végleg és visszacsinálhatatlanul.

Lehet, hogy másnak ez mind semmiség, de nekem tényleg nem az. Hozzászoktam a gépemhez, megszerettem és nélkülözhetetlenné vált.

És mégis mi a baja? Fogalmam sincs. Az első megdöbbenés és idegeskedés pár hete volt, amikor Gáornál voltam és vírusirtót tett rá. Egyszer csak kikapcsolt, minden előzmény nélkül, egy pillanat alatt. Gondoltam valami átmeneti megzavarodás. Visszakapcsoltam. Kis idő múlva megiont kikapcsolt. Utána már vissza sem akart kapcsolni. Gáborral arra jutottunk, hogy túlmelegedett, mert az ágyon használtuk és nem szellőzött rendesen. Tény, hogy tűzforró volt. Pihentettük 20-30 percet, de közben én már gondolatban temettem is az egészet. "Nyugi már! Túlparázod!"- mondogatta Gábor. De nem tudtam megnyugodni. Csak azt láttam, hogy a gépem bedöglött és a cuccaim elvesztek. Utána bekapcsoltuk, működött. Nem is volt semmi baja azután.

Pár napra rá megismétlődött ugyanez. Annyi különbséggel, hogy sokadjára is bekapcsolt és beletelt vagy 10-15 percbe, mire újra beadta a kulcsot. A helyzeten kicsit javított, amikor a combomról áttettem a kisasztalra. Akkor azt gondoltam, megint a hűtéssel van baj.

Aztán hetekig semmi gond.

Ma azonban megint ez a probléma. Éppen webcamozni akartam egy sráccal, akit nem rég ismertem meg. Talán fél percre látott, amikor se kép se hang és minden elsötétült. Vissza akartam kapcsolni, de ő nem akarta. Hosszan nyomtam a kikapcsoló gombot, mert azt hallottam, hogy az minden bajra gyógyír. Kicsit vártam és bekapcsoltam. Ment simán. Szintén 0-15 percig. Aztán a legváratlanabb pillanatban bumm! Újra eljátszottam az előző szituációt...3-4 alkalommal. Ekkor teljes aggodalom lett rajtam úrrá. Nem hiszem, hogy megint túlmelegedett volna. Az első kikapcsolásnál már eleve az asztalon volt.

A srác, akivel beszéltem, egyet javasolt: SZERVÍZ. Addig, amíg garanciális. Na igen, elvileg garanciális. Gyakorlatilag nem tudom hol van a jótállás. Talán itt Pesten (majd anyu megmondja), talán Ózdon (akkor az égvilágon senki nem mondja meg). De nekem sanszos, hogy nálam van...vagyis volt. És ha azt anyu nekem adta oda a többi cuccal együtt, akkor én betettem a gép karton dobozába. De azt én ezer éve nem láttam. Az tuti, hogy Pesten nincs és Ózdon is kérdéses, hogy hol. Szóval azt hiszem a garanciára nem alapozhatok.

Egyébként sem bízom én az ilyesmiben azóta, hogy a telefonom garanciáját a szemem láttára húzta át a szervizes, mondván, hogy nem gyártási hiba miatt ment tönkre a hangszóró, hanem miattam. Hát a gép is lehet, hogy miattam ment tönkre. Nem tudom mi lehet a baja. Lehet, sokat használtam, vagy tényleg nem hagytam mindig szellőzni (bár igyekeztem erre odafigyelni azért). Szóval nekem pénzem nincs rá, ha esetleg ingyen nem csinálnák meg.

És ami még aggaszt, hogy iszonyatosan hosszú idő, mire megcsinálják. Hetekbe telik az ilyesmi, és addig gép nélkül lennék. És mint mondtam, annyi személyes dolgom van a gépen, hogy nem szívesen adnám oda idegennek.

A srác felajánlotta azt is, hogy megkérdezi az egyik informatikus munkatársát (aki elvileg ért az ilyesmihez), hogy nem nézné-e meg? Mert ő gyorabban megcsinálná (ha tudja) és nem ülne rajta sok-sok hetet. Ez nagyon kedves volt tőle, és jól is jönne. Főleg, ha nincs meg a garanciához szükséges irat. De nem tudom elfogadhatom-e. Még a srácot sem ismerem, nemhogy az ő ismerősét. Hogy kérhetném gy idegentől, hogy csinálja meg a gpem? Hogy terhelhetnék le munkával egy ismeretlen embert? És mi van, ha nem is tudja megcsinálni? Mondtam a srácnak, hogy erre azért előbb kérdezzen rá az illetőnél.

Most kikapcsoltam a gépet és apuéról netezek, amíg ő dolgozik. Nem szeretem. Már magát a billentyűzetet sem, mert olyan fura az enyém után ezt használni. Ésd különben is, ha itthon van, akkor állandóan ezt nyüstöli, szóval csak hétköznap esténként tudok ideülni, vagy amikor alszik. Az én gépem pihen. Ma már nem kapcsolom be, reggelre meg talán kipiheni magát. Ha mégsem, akkor marad a szervíz, meg a rohanás Ózdra irat ügyben. Meg a kétségbeesés, ha az mégsincs meg. De én azért reménykedem, hogy holnap minden jó lesz. Mert azt hiszem vannak problémák, amiket megold az idő. Kár, hogy Ő nem ilyen.

A lány a domboldalon ült. Felhúzott térdeit szorosan kulcsolta át karjaival. Arca mozdulatlan volt, szemei a messzeségbe révedtek, ajkán alig látható, rezzenéstelen mosoly pihent. Alighanem megint álmaiban merült el…ahogy mindig.

Telt az idő, de a lány nem zökkent ki gondolatiból. Hűvösen fújt az őszi szél, táncoltatta a fűszálakat a lány körül, de ő ezt észre sem vette. Messze járt a valós világtól, nem érzékelt semmit, ami körülötte történt.

Őt képzelte maga elé. Látta, amint mélyen a szemébe néz, kedvesen rámosolyog és megsimogatja az arcát. Látta, ahogy melléül és gyengéden átöleli. Látta, amint puha csókot lehel a homlokára. És nem csak látta, hanem érezte is. Az érintését a testén, a csókja melegét, a biztonságot nyújtó ölelést. Mintha mindezt már átélte volna egyszer…valamikor, és mélyen a bőrébe ivódott volna minden.

És széles mosoly jelent meg a lányon. Mert bár ezek csak a lány képzeletében valósultak meg, de a boldogság, amit az édes álmodozás kiváltott belőle, valós volt. Érezte a vágyat, érezte a reményt és érezte, hogy ez élete legszebb és leginkább féltve őrzött álma.

Tudta, hogy ez az álom sosem válhat valóra, hogy minden benne élhet csupán. Tudta, hogy az egész hazugság, menekülés, hazug önámítás, tündérmese, de számára ennél sokkal több volt. Maga a Boldogság.

-Ha álmodozom, megkapom, amire legjobban vágyom. Olyankor az enyém vagy.- gondolta mindig, amikor a szemére vetette, hogy fantáziavilágban él. Kimondani sosem merte. Ő nem értette volna meg, nem fogadta volna el a magyarázatot.

A lány hirtelen összerezzent. Valaki megérintette a vállát. Testének minden sejtje bizseregni kezdett és forróság öntötte el a lelkét. Ő volt az. Az egyetlen ember, akinek megbocsátotta, hogy felébresztette gyönyörű álmából. Mert Vele a valóság is szebb volt. Akkor is, ha a köztük lévő kapcsolat nem elégített ki a lányt. De Ő ezt tudta adni és a lánynak elég volt. És ami a legfontosabb: IGAZ.

Nem hajolt közel a lányhoz, nem nézett a szemébe, nem érintette az arcát, nem csókolta a homlokát, nem karolta át és súgott szép szavakat a fülébe. Csak állt a lány mellett és mosolyogva nézett le rá.

- Te már megint álmodozol?- kérdezte kicsit rosszallóan.

- Csak elmerengtem, amíg vártalak!- válaszolta, de gondolatban sokkal többet mondott. Olyanokat, amiket szóban nem mondhatott, amiket Ő nem hallott volna szívesen. Mert a lány azt mondta volna, hogy az álmok hasznosak. Mindkettőjüknek. A lánynak azért, mert boldog volt tőle. Álmaiban szabad volt éreznie azt, amit valójában nem lett volna szabad, és ott végre ki is mondhatta. És nem csak szeretnie lehetett, de őt is viszont szerették. Megérezhette, hogy milyen érzés, amikor az a Valaki törődik vele és visszaadja azt a szerelmet, amit ő ad Neki. Igaz, hogy ez csak álom, de nem számít, mert ő igenis érzi. És Neki is jó. Mert a lány magában dolgozza fel mindazt, amit szeretne, amire mindennél jobban vágyik és eszébe sem jut kérni Valakitől, aki nem képes adni.

Ne tudd meg, hogy mit éreztem akkor,

Mikor láttam fájó leveled.

„Igaz lehet?”- kavargott fejemben.

„Többé soha nem leszek veled?”

„Nem hiszem el!”- ezt dobogta szívem.

Így ér véget minden, ami szép?

Az a levél minden boldog álmom,

Mint egy papírt, könnyen tépte szét.

Hiányzol, és oly’ sokáig fogsz még.

De egy nap majd ezt is megszokom.

Szeretlek most, s még sokáig foglak,

Noha erre nincs semmi okom.

Nem ígértél, nem áltattál engem.

Mindig mondtad, hogy reménytelen.

S nem érdekelt, én ezt sosem bántam.

Ne szeress, csak légy kicsit velem!

Tudtam én, hogy nem szabad szeretnem.

Elvesztettem mégis a fejem.

De már vége, messze vagy már tőlem,

S életedben nincsen már helyem.

Épp ezért, én belenyugszom ebbe.

Nem sírok és nem panaszkodom.

Ahogy tudtam titkolni, mit érzek

Fájdalmam is ugyanúgy fogom.

Nem mondom majd, mert nem ér már semmit.

Így írta meg ezt a sors nekünk.

Az a sorsunk, hogy elfeledsz engem.

S az a sorsunk, hogy külön legyünk.

Végezetül úgy búcsúzom tőled,

Hogy talán még eljön az a nap,

Amikor majd mást tervez az élet,

S akarja, hogy újra lássalak.

Hogy akkor majd mit fogok érezni?

Nem tudom, de nem is érdekel.

Csak az, hogy most legyél nagyon boldog,

Ha én többé nem is érlek el.

Ditti cuki telefontokban hordja a telefonját.

Nekem is megtetszett és előkotortam az enyémeket. Hirtelen hármat találtam (a többi valószínűleg Ózdon van).

De nem nagyon tudom eldönteni, hogy melyikben tartsam a telefonom. Mindegyik olyan aranyos:)

... megint nem aludtam szinte semmit.

Mostanában mindig akad, ami felzaklat és nem hagy aludni. Tegnap kicsit kiborultam a hírtől, amit Gábortól kaptam. A tény, hogy ezentúl talán sosem látom, eléggé elszomorított. Sírtam is. Éjjel már annyira égett a szemem, hogy fájt. Nem tudtam aludni. És az orrom is úgy bedugult, hogy nem tudtam lélegezni.

És az sem segítette a pihenésem, hogy mama egész éjjel fennhangon horkolt a másik ágyon.

Reggel hulla fáradtan és bedagadt szemekkel ébredtem. Ma már talán alszom egy kicsit. Főleg, ha beszélni is tudok vele. (Amire már kicsi az esély)

-Nem értem mit esznek rajtad a nők! –mondtam neki.

-Ezt én sem.- válaszolta.

Ez az egyszerű kis párbeszéd többször is lezajlott köztünk. Egyikünk teljes őszinteséggel mondta, amit mondott, másikunk inkább csak elkeseredésének adott hangot. Ő volt az őszinte és én az elkeseredett. az egész megjegyzést mindössze azért tettem, mert amióta ismerem, mást sem tapasztalok, mint azt, hogy a nők, akikkel megismerkedik, rövid időn belül a „szeretlek” szóval dobálóznak. Nem értem ezt. Én is hamar szoktam beleszeretni az arra érdemesekbe, de nem ennyire, nem így. Nekem ahhoz azért valamelyest ismernem kell az illetőt.

Akkor tényleg nem értettem miért vannak úgy oda érte. Hiszen nem is ismerték még, külsőleg pedig…Tényleg nem lehet rá azt mondani, hogy csúnya. Egyáltalán nem az, legalábbis én nagyon vonzónak találom. De azt hiszem az én véleményem nem igazán objektív ebben a témában. De csak a külsőbe beleszeretni nem lehet. Ahhoz több kell. Sokkal több.

De amikor azt mondtam neki, hogy nem értem mit esznek rajta, azt nem komolyan gondoltam. Ez a mondat mást jelentett. Tipikus női tulajdonság rejtett üzeneteket mondani. Én is alkalmazom ezt sokszor. Ezt mondtam, de mást gondoltam. Valójában ezzel a kicsit gúnyos mondattal annyit mondtam neki, hogy elképesztően elkeserít és megrémít, hogy másokra is olyan hatással van, mint rám. Mert mások előtt még ott van az az esély, ami számomra nem létezik. És hogy nagyon fáj a tudat, hogy egy napon elveszítem azt a keveset, ami nekem jutott.

Valójában tudtam a választ. Azt ugyan nem, hogy miért szeretik mások, de azt igen, hogy én mért szeretem. És ha én találok benne olyat, ami miatt nagyon lehet szeretni, akkor természetes, hogy ezt más is meglátja.

„Ha meg tudod magyarázni, hogy miért szeretsz valakit, akkor nem is szereted igazán.” Milyen igaz is ez. Én sem tudok pontos magyarázatot adni, csupán olyan közhelyekkel tudok dobálózni, amik pont azért lettek közhelyek, mert a szerelem miértjére senki nem tud magyarázatot adni. Egyszerűen kialakul, akár akarja az ember, akár nem. Lehet ellene küzdeni, lehet elfojtani az érzéseket, de ha a szívnek megtetszik valami, akkor azt szeretni fogja, bármit is mondjon az ész.

Hogy miket szeretek benne, azt tudom. Hogy miért, azt nem. Kevesebb ideig tartana felsorolni azt, ami zavar benne, mint azt, amiért odavagyok.

Mint mondtam, nem a külseje miatt van. Ha csak a külsejét néztem volna, alighanem soha nem kezdtem volna vele ismerkedni. És ezt nem úgy értem, hogy ne lenne helyes, mert az. Úgy értem, hogy amikor az első levelet kaptam tőle, annyira kiábrándultam a társkeresésből, hogy a világ legvonzóbb pasiját is leráztam volna. Vele nem tettem. Hogy miért? Valami megfogott a levelében. Semmi különöset nem írt. Nem dobálózott nagy szavakkal-amiért hálás voltam neki. Egy egyszerű első levél volt. Közvetlen, de nem tolakodó, kedves, de nem nyálas. Személyes is volt- ami fontos, mert a többség sablon levelekkel dobálózik. Elolvasta az adatlapom, ami számomra alapvető, ha tényleg érdeklek valakit- másoknak nem ilyen magától értetődő a dolog. De ami mindennél fontosabb, valami miatt úgy éreztem, hogy válaszolnom kell neki. Egyébiránt a képében is megfogott valami. Nem tudnám megmondani, hogy mi, mert alapvetően túl vékonynak találtam, és az egyik képen olyannak láttam, mint valami kis kóbor kutya (furcsa fintora az életnek, hogy mostanra az lett a kedvenc képem), de az egyik képen annyira különleges arca volt (nem feltétlenül pozitív értelemben), hogy az már-már szépnek számított. Msnre is felvettem, ami egyébként nem szokásom.

Akkor még inkább „kötelességből” beszéltem vele. Olyan „ha felvettem, akkor már illik beszélni vele” alapon. Az első beszélgetés nem tett rám mély benyomást. Rövid volt, és azt hiszem, akkor örültem neki. Tényleg púp volt a hátamon az ismerkedés. Másnap rejtve jelentkeztem be, hogy ne lássa, hogy fent vagyok. Ezt soha nem mondtam el neki, pedig azt hiszem még vagy kétszer megcsináltam ezt. Nem ellene irányult, hanem az ismerkedés ellen. Rossz tapasztalataim voltak. Aztán amikor egyre többet beszéltem vele, már alig vártam, hogy újra beszélhessünk. Nem kellett sokat várni, mert amint fellépett msnre, első dolga volt, hogy köszönjön nekem. Sosem tudtam megelőzni, bárhogy is szerettem volna. Akkor még nagyon fontos lehettem neki, és ez így is volt az első találkozásig.

Addigra már éreztem valamiféle kötődést. Nem komolyat, de tudtam, hogy fontos nekem, hogy beszéljek vele. Ez részben a megszokás miatt volt, részben miatta, a személyisége miatt. Később pedig megszerettem.

Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy választ adjak a miértre. Arra, hogy mivel érte el, hogy szeressem. (Még ha tudatosan nem is tett semmit).

Jöjjenek hát a közhelyek!

A kedvessége. Nem olyan nagy ritkaság, rengeteg kedves emberrel ismerkedtem már meg. Mégis, nálam ez első helyen szerepel a tökéletes pasi jellemvonásit illetően. Azok az apró kis kedveskedő szavak, a bókok, dicséretek…

A figyelmessége. Ez azért már szerintem ritkább manapság. Rózsával jönni egy randira, amiből nem lesz semmi komoly? Még olyan pasiktól sem kaptam virágot, akikkel pedig már együtt jártunk. Ő gondolt erre a kedves kis gesztusra. És jól is esett, bár azt hiszem sok bejegyzésben írtam már, hogy rettenetesen el is szomorított. A reggeli kávé, amit nekem mindig sok tejjel csinált, mert tudta, hogy nem szeretem a kávét. És annyi más, amit nem akarok részletezni, mert másoknak talán semmiségek lennének. Mind-mind nagyon apró, de számomra annál fontosabb dolgok.

A humora és a lazasága. Annyira vicces, mindig meg tud nevettetni. A legszomorúbb pillanatban is képes volt visszahozni az életkedvem. Ez csak keveseknek megy. Neki mindig sikerült. Bár lényegesen könnyebb dolga volt, amikor már többet éreztem iránta. Akkor már egyetlen mosolya, tekintete jobb kedvre derített. És annyira laza. Furcsa ez benne, mert eléggé racionális (legalábbis annak mondja magát), mégsem földhöz ragadt. Nem érdekli mások véleménye, amiért mindig is csodáltam.

Biztonságban érzem magam vele. Szerintem fontos, hogy egy férfi mellett úgy érezhessem, hogy semmi baj nem történhet velem. Vele első percben így voltam. Később pedig már nem tudtam elképzelni olyan rossz dolgot, ami ne lett volna elviselhető, ha velem van.

Az őszintesége, a nyíltsága. Ő az őszinteséget helyezte első helyre a tulajdonságait illetően. Fontos dolog, valóban. Nekem mégsem fontosabb, mint az összes többi. Alap, hogy az őszinte emberekben könnyebb bízni. És nekem sikerült benne megbíznom. Először nehéz volt. Nem miatta, magam miatt. Megtanultam, hogy csak abban lehetek biztos, amit magam tapasztalok. De azt hiszem mostanra képes vagyok megbízni benne, feltétel nélkül. És ez nálam ritka.

Ezek azok a tulajdonságok, amik kiváltották belőlem azt, amit ma érzek iránta. Nálam ez hosszú hetek és rengeteg beszélgetés, találkozás eredményeként alakult ki és máig nem értem, hogy a többieknél hogy alakulhatott ez ki pillanatok alatt?

Külsőleg pedig egy dolog van, ami mindennél jobban megfog benne. A szemei. Erről már írtam nem olyan régen. Annyira gyönyörű, lebilincselő szemei vannak. Nézem őket, és mintha a nap is szebben ragyogna.

De ezek a közhelyek. Az igazságot már nem lehet megfogalmazni. Miért szeretem? A szerelem egy érzés, amit létrehoztak a fent felsorolt dolgok. De érzéseket leírni, vagy magyarázni lehetetlenség.

Szeretem, mert boldog vagyok vele. Szeretem, mert a szívem hevesebben dobog, ha megérint. Szeretem, mert vele minden könnyebbnek tűnik. És szeretem azért, aki! Szeretem, mert különleges.

Nem tudom jobban megfogalmazni. Talán másoknak könnyebben menne. Talán azok, akik egy nap után az összeköltözést tervezik vele, könnyebben szavakba tudják önteni az érzéseiket. Nekem nem megy. De amit én érzek, az egyébként is annyira bizonytalan és értelmetlen.

Kicsit igazságtalan dolog ez. Miért szeretünk bele olyan emberekbe, akik képtelenek szeretni minket? Na de ez már egy másik post lesz…

A Rapidshare-ról szoktam letölteni. Nem vagyok prémium felhasználó, így eléggé lassú a dolog. Vagyis az volt...eddig. Tegnap reggel jöttem rá, hogy valamiért nem kell 15 percet várni két letöltés között. Azt hittem ez csak korán reggel van így, amikor kevesen töltenek. (Bár nem értettem miért lenne így, de különösebben nem érdekelt)

Tegnap egész nap így töltöttem. Estefelé ugyan már egyszer kellett várnom 15 percet, de az már nem is zavart. Ma megint várakozás nélkül töltök. Nem tudom miért van ez, de én rendkívül örülök neki.:)

Fura az élet, fura meglepetésekkel szolgál olykor.

Tegnap még vártam, örömtelien. Hogy mire? Semmi különösre. Semmi olyanra, ami rendhagyó lett volna. Egyszerűen csak látni akartam. Ahogy megbeszéltük. Azt beszéltük, hazajön és iszunk. Vagy ünneplésből, vagy búfelejtésből. Abból nem lett volna semmi, de gondoltam, a találkozás még összejöhet. Mint már annyiszor.

Tegnap nem jött össze. Betudtam annak, hogy biztos későn ért haza. Ma sem lett belőle semmi. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de olyan hírt kaptam, ami a mai napom és valószínűleg az elkövetkezendőket is meghatározta.

Nem is tudom, hogy írhatnám le úgy, hogy annyira hatásos legyen, annyira nagyot üssön, mint amekkorát rajtam ütött, amikor megtudtam. Azt hiszem ezt az érzést nem lehet visszaadni sehogy sem. Ezt csak az érezheti, aki egy pillanat alatt veszít el valami számára nagyon fontosat.

Szóval dióhéjban annyi, hogy sms-t írtam neki, hogy jó lenne msnen beszélni. Vagy átmegyek hozzá, ha nem gond. Annyira szerettem volna látni. Amikor utoljára (és akkor először persze) akartam egy spontán látogatást, akkor beijedtem és az ajtója előtt inamba szállt a bátorságom. Akkor nem találkoztam vele. A saját hülyeségem miatt. Mostanában pedig tele voltam bátorsággal és határozottsággal. Nem esett volna nehezemre átmenni hozzá minden ijedtség nélkül. A válasz e-mailben érkezett és teljesen véletlen volt, hogy elolvastam. Pár gondolat volt a fejemben, hogy mit írhatott, de azok a sorok megbénítottak és pár másodpercre megállt minden: én, a gondolataim, a lélegzetem, a világ. Az üzenet első része még semmi különösebb érzést nem váltott ki belőlem. Nincs nete…ez máskor is megesett már. De ami utána következett az alapjaiban rengette meg a világomat. Elköltözött Újpestről…Vissza, haza. Messze tőlem. Mint mondtam, egy pillanatra leblokkoltam. Amikor felfogtam mit jelentenek ezek a szavak, akkor már ezernyi gondolat cikázott a fejemben.

Kérdések kavarogtak bennem. Olyan kérdések, amiket ugyan neki is feltettem e-mailben, de holnap talán msn-en is megbeszélhetjük őket. Talán a legalapvetőbb és legbanálisabb kérdések merültek fel. Az első, és legfontosabb a miért? Aztán ugyanez csak pontosítva: miért költözött el? Miért ilyen hirtelen? Miért nem szólt? Miért éppen most?

Amikor utoljára láttam, azt hiszem vasárnap, akkor még szó sem volt ilyesmiről. Akkor még egy szóval sem említette, hogy amikor hazajön, már szedi is a cuccát. Ha tudtam volna, hogy az az utolsó találkozásunk, hogy akkor látom utoljára, alighanem igyekeztem volna valami búcsúfélét eszközölni. Egy elköszönés, egy ölelés…minden pillanatot úgy szívtam volna magamba, mint a szivacs a vizet. Ez elmaradt és úgy mentem haza másnap reggel, mintha semmi különleges nem lett volna abban a napban. Egy egyszerű, hétköznapi találkozás volt, nem pedig az utolsó.

Amikor ez eljutott a tudatomig…hogy nem láthatom többet, akkor azt hiszem valami eltört bennem. Szinte hallottam a reccsenést, onnan belülről…onnan, ahonnan a fájdalom is jönni szokott…ahol már annyi repedés volt.

Veszteség! Ez a szó lebegett előttem. Annyi mindent el lehet veszíteni. Én most elveszítettem valamit. Nem tudnám megfogalmazni, hogy mit, de érzem, hogy valami fontosat. Talán egy barátot? Nem tudom, lehet. Nekem ő soha nem csak a barátom volt, annál sokkal több. Érdekes ez, mert azt hiszem egyszer írtam le azt, hogy szeretem. Egyetlen egy bejegyzésben, egyetlen egyszer jelent meg ez a szó. Abból is piszkozat lett utólag, mert jobbnak láttam nem publikálni. Sem azelőtt, sem utána nem használtam ezt a kifejezést. Ennek oka a félelem volt. Féltem magamtól, hogy majd a felismerés egyenes út lesz ahhoz, hogy beleéljem magam valamibe. Hogy onnantól büszkén és magasztosan hangoztatom majd, hogy igenis szeretem őt, holott még csak biztos sem voltam ebben az érzésben. És féltem tőle. Féltem, hogy ha majd megtudja, akkor ellök magától és életem végéig (de mindenképpen hosszú ideig) átkoznám magam amiatt, hogy ilyen hülye voltam. A félelem mellett a másik oka annak, hogy nem láttam fontosnak azt a szót használni, a céltalanság volt. Egyrészt, mert bennem talán olyan falakat omlasztott volna le, olyan gátakat oldott volna fel, melyek teljesen okkal voltak felépítve. Céljuk az volt, hogy engem védjenek a sérüléstől. Hogy olyan mélyre fojtsanak minden érzelemkezdeményt, ahonnan nem tud feltörni. Elfojtás, önvédelmi mechanizmus…nevezzük, ahogy akarjuk, de célja van. Másrészt pedig azért lett volna céltalan, mert javítani nem javított volna semmit, rontani pedig kinek lenne célja bármit is? És fölösleges lett volna, mert bárhogy is neveztem volna azt a nehezen megnevezhető érzést, bennem semmit nem változott volna. Nevezzem barátságnak, nevezzem szimpátiának, nevezzem kötődésnek, szeretetnek vagy annak az „sz” betűs szónak, amit nem szabad kimondanom…szóval bármi néven hívom, a lényegen nem változtat: érzem, és oly mértékben, amit az elnevezés nem befolyásolhat. És most mit érzek? Szomorúságot, lemondást, keserűséget. És azt, amit eddig is, aminek még mindig nem tudok, nem akarok nevet adni. Fáj, hogy nem láthatom többet, hogy nem érhetek hozzá, hogy nem hallhatom a hangját. Hogy immáron emlék lesz csak a turbó rágó illatú tusfürdő, a kölcsönkapott alvós póló, az éjszakába nyúló beszélgetések, a gonoszkodó kis beszólásai, a hatalmas szeme, amikor magyaráz, a sok (számomra ismeretlen) filmrészlet, amiket youtubeon nézetett velem, a somlóizás, a fura kenyér, amit éjjel kotyvasztott és amibe majdnem beletört a fogunk, a reggeli tejeskávé és minden, amit az elmúlt hetek alatt megszerettem. Még az egész napos fáradtság, a kapkodva öltözés és a kócosan elindulás is hiányozni fog.

Hogy mi lesz azután? Mi lesz most, hogy nem láthatom többé? Hogy nem lehetek többé vele? Semmi. Az életem valószínűleg ugyanúgy megy majd tovább. Talán pár hétig rossz lesz. Pár hétig érezni fogom a hiányát. Kicsit olyan lesz, mint amikor külföldön van: minden csak a képzeletemben létezik majd. És idővel talán már nem fogok képzelődni róla. Idővel hozzászokok, hogy már nem része az életemnek. Talán akkor kevésbé fog majd fájni is. Lehet, hogy kell is ez az eltávolodás, hogy ne gabalyodjak bele még jobban a szálakba, amik között már most is nehezen igazodom el. Bonyolult ez már így is. Nem tudom mit érzek, vagy tudom, de azt olyan mélyre kell ásnom, ahonnan nem törhet elő. Szóval talán jobb is, ha esélye sincs előtörni az érzésnek.

A másik, amit még esélyesnek tartok, hogy marad minden a régiben. Mármint belül, bennem. Érzem továbbra is, amit eddig, csak kicsit lejjebb adva az igényeimet. Hiszen folyamatosan azt tettem, mindig kevesebbel és kevesebbel értem be. Az élet csupa alkalmazkodás. Én ezt vele kapcsolatban akkor elkezdtem, amikor még nem is láttam. Még csak beszéltünk, de már jobban érdekelt, mint kellett volna. Még csak beszéltünk, de tudtam, hogy soha nem lehet az enyém. Aztán az első találkozáskor, amikor minden eldőlt. Benne is és azt hiszem bennem is. Tudtam, hogy az érzések befolyásolhatatlanok és megváltoztathatatlanok. Az ő érzéseihez, szándékaihoz nem volt közöm. A saját érzéseimet irányíthatónak tartottam. Az még közel sem volt ahhoz, amit egy vagy két héttel ezelőtt éreztem, de már akkor tudtam, hogy az igényeim túl nagyok, teljesíthetetlenek. Lejjebb adtam hát őket és beértem azzal, amit kínált: a barátsággal. Aztán lejjebb adtam akkor, amikor már éreztem, hogy nem olyan könnyű érzésekkel bánni, mint gondoltam (akkor sem ha az érzések éppenséggel a mienk).  Újra elfogadtam, amit nyújtani tudott és nem is vágytam többre. Most pedig, ha azt tudja adni, hogy csak virtuálisan legyen közel hozzám, akkor beérem azzal. Mert az élet lemondások sorozata. Ragaszkodunk ahhoz, amit szeretünk, akkor is, ha csak részben lehet a miénk. Akkor is, ha nekünk több kellene. De a kevesebb is több a semminél.

Kicsit fura most ez nekem. Össze-vissza kavarognak bennem gondolatok és érzések. Voltam fejet kiszellőztetni. Sétáltam egy kicsit. Végigszipogtam az utat. Az ő lakása felé mentem. Csak vitt a lábam. Láttam a tornyot, de már nem csábított. Nagyobb torony állt bennem. Vagy én a toronyban? Fogalmam sincs. A lényeg, hogy nem akartam magam bezárni. Inkább olyan tiszta vizet a pohárba érzésem volt. Amikor minden felszakad, amikor mindennek ki kell jönnie, amikor nem akarok elfojtani. De minden bennem maradt. Nem volt kinek mondani, nem volt kitől elköszönni, nem volt kit átölelni. Csak álltam ott és néztem a szoba sötét ablakát, ahol egy pár napja még olyan boldog voltam, és ahol már soha többé nem leszek. Újra a miértek törtek elő és néhány elkeseredett szipogás. Majd megállapítottam, hogy itt már nincs mit tenni, hogy ő már csak emlék marad az életemben, hazaindultam.

Nem akartam buszra szállni. Csak sétálni, úgy hogy ne lássanak. Hogy ne lássák, hogy szomorú vagyok. Hogy vörös a szemem. Hogy magamban kezdetektől fogva életképtelen reményeimet temetem.

Hazaértem és próbáltam magam összeszedni. Nagyobb összeomlások után is sikerült már. Most is sikerült részben, noha teljesen még jó ideig nem leszek rendben. Még amikor mosolyogni fogok, akkor is lesz egy heg a szívemen.

Nem bántottak meg, az élet bántott. De tőle már megszoktam.

Most nem tudom, mit mondhatnék még. Talán annyit, hogy a szívem mélyén remélem, hogy ez csak egy rémes álom, vagy egy átmeneti dolog és idővel minden a régi lesz.

Neked pedig azt kívánom, hogy bármerre is vagy most, és bármerre is leszel később, legyél boldog. És mindenképpen legyen számodra előnyös a döntésed. És kérlek, azért NE FELEJTS EL TELJESEN!