Az elmúlt napok nagyon stresszesek voltak. Elég nagy rajtam a nyomás, több okból is.
Az egyik, és legfőbb ok, hogy nyakamon a szigorlat. Na igen, ez már eleve egy halasztott vizsga, mert júniusban (vagy július? Fene se tudja már) halasztást kértem betegség miatt. Ott volt az egész nyár, hogy tanuljak, de mindig halogattam…majd augusztus elejétől…majd szeptembertől…majd utolsó héten…majd ma, egy nappal vizsga előtt. Dittivel ugyan tanultunk két délutánt, de nem érzem, hogy most bármi is lenne a fejemben. Mindegy, ma még olvasgatom, és holnap megpróbálom. Lesz, ami lesz.
A másik dolog, ami aggaszt, hogy egy netes ismerősöm kavarja kicsit a szálakat körülöttem, és bár károm nem származik belőle, de nem szeretem, ha kavarják a szart.
És a tegnap este is kiverte a biztosítékot. Vácról hazajövet, gondoltam beugrok G-hez, ha úgyis ott lakik egy köpésre. Amolyan jövök-megyek találkozás lett volna, átnézettem volna a gépemen a vírusokat, kicsit beszélgetünk és dobbantok. Elképzeléseimben minden olyan jó volt. Elképzeltem, hogy majd tökre meglepődik, ugyanakkor nem lesz terhes számára a jelenlétem. Azt nem igazán gondoltam, hogy örül is majd neki, mert elég sokkoló lehet egy váratlan vendég, főleg ha az a vendég még csak reggel ment el.
Amikor azonban az ajtójához értem, már kétségeim voltak, hogy ez jó ötlet-e? A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről, és csak az járt a fejemben, hogy ez illetlenség. És mi van ha alszik? Mi van, ha most fárasztanám? Mi van, ha nincs egyedül? Mi van, ha kellemetlen lesz neki a betoppanásom? És különben is, mit mondjak?
Ekkorra már annyira leblokkoltam ezzel az agyam, hogy alig mertem kopogni. Csak álltam a sötétben (sosem kapcsolom fel a világítást a lépcsőházban), ökölbe szorított kezem az ajtó előtt tartottam és mélyeket lélegeztem. Olyan melegem volt, mintha augusztusi délután lett volna és nem szeptemberi este. Szakadt rólam a víz és alig kaptam levegőt. Kopogtattam bátortalanul és erőtlenül. Semmi válasz. Láttam, hogy otthon van, mert az ajtó alól fény szűrődött ki. Kicsit vártam, gondoltam nem hallotta meg, majd kopogtattam újra. Semmi válasz. A harmadik kopogás előtt sokat haboztam. A kezem változatlanul az ajtó előtt, néha kicsit hozzá is ért az ajtóhoz, de kopogni nem mertem. Egy harmadik kopogás…semmi. „Nem alkalmas most neki”-gondoltam szomorúan és kicsit megszégyenülten. Ekkor már nagyon haragudtam magamra, amiért ilyen hülyeség jutott eszembe. Hirtelen fény lett, gondolom valaki pár emelettel lejjebb épp akkor ment vagy jött. Megrémített a világosság. Akkor már nem akartam látszani. Láthatatlan szerettem volna lenni, hogy senki ne is lássa, hogy valaha ott voltam. Aztán újra sötét lett. El akartam menni, de gondoltam még egy próbát megér. Hangosabban kopogtam, gondoltam, ha akarja, ezt már meghallja. Igaz, az a kopogás még semmi volt ahhoz képest, ahogy akkor szoktam kopogni, amikor előre megbeszélten megyek. Olyankor mindig erősen és hangosan kopogok. Amolyan „végre itt vagyok” stílusban. Ez olyan kis „beengedsz, vagy elmenjek” féle volt. Egy ideig még álltam ott, aztán azt mondtam, hogy kár erre tovább időt fecsérelni.
Lassan mentem lefelé, hogy hátha még kijön és meglát. Egy emelettel lejjebbről még vissza is néztem.
Hazaértem és idegesen léptem fel msnre, majd ráköszöntem. Nem hallotta a kopogást. Illetve hallotta, de amiért olyan halk volt, azt hitte a szomszédba kopognak. Ez így volt megírva, így kellett lennie. Tanulság: mindig érkezz várt vendégként! Vagy legalább telefonálj fel a kaputelefonon! Vagy ha kopogsz, akkor azt úgy, hogy hallják is.
