Mindig tudtam, hogy rettenetesen lobbanékony vagyok. Olyan könnyen megharagszom az emberekre, és olyan hamar elmúlik a haragom.

Elképesztő, hogy mennyire végletekben gondolkodom. Egyik percben imádok, másikban utálok. Valami vagy soha, vagy mindig és olyan sok minden örökre…

Vele is így voltam. Vasárnap még határtalan dühvel és sértett fájdalommal gondoltam rá. Azt hittem, soha nem bocsátom meg neki. És tényleg úgy éreztem. Olyan mélyen bántott meg, olyan pofátlanul, ami számomra megbocsáthatatlannak tűnt.

Haragudtam rá egészen hétfő reggelig. Addig, amíg ki nem aludtam a hirtelen jött csalódást. Amíg el nem sírtam azokat a nagyon keserű könnyeket. Közben válaszokat gyártottam. Nem is annyira gyártottam, mint megértettem őket. Az összefüggéseket, a cselekedetei okát, a helyzetet, amihez hozzá kell szokni.

Hétfőn már úgy voltam vele, hogy nem tudom én utálni, nem tudok én haragudni rá. Nem tudok mást, csak szeretni, még ha nem is érdemli meg. És bár tiszta szívből kívántam a boldogságát, úgy éreztem, megbocsátani nem fogok tudni neki. És azt éreztem, hogy ennek örökre vége. Úgy terveztem, hogy többé nem beszélek vele, vagy ha mégis, akkor megbántottságomnak adok hangot.

És eljött a tegnap. Msn-en beszéltünk. Úgy, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem gázolt volna végig rajtam. Mintha nem akart volna megszabadulni tőlem. Szóba sem került az a vasárnapi este. Nem kértem, hogy magyarázza meg. Nem kértem, hogy kérjen bocsánatot. Még csak annyit sem mondtam, hogy fájt. Céloztam rá, hogy valamiről beszélni kellene. Nem tudta miről. Én meg nem akartam mondani. Ha meg sem fordult a fejében, hogy amit tesz azzal nekem fájdalmat okoz, akkor nincs miről beszélnünk. Ha nem is sejtette, hogy illene szólni, ha tárgytalan a találkozás időpontja, akkor mégis miféle válaszokat várhatok tőle? Gondoltam, ha így van, merüljön feledésbe minden. A múlt vasárnap, az előtte lévő hetek, Ő, én és minden, ami kívüláll az msn-en.

És ami rosszabb: úgy éreztem, hogy el tudnám neki felejteni, hogy úgy viselkedett. Egyetlen kedves szó, és nem maradna bánat. Egyetlen érintés, és nem is történt semmi.

Hogy szóba hozom-e valaha? Nem tudom. Tehetek úgy, mintha nem bántott volna meg, de nekem attól még fájni fog. És számon kérhetem tőle, de nyilván nem akar róla beszélni. Nem tudom mi lesz. Várok még egy kicsit. Talán az idő ezt is megoldja, mint mindent. Ha pedig nem, akkor belenyugszom, hogy ennek így kell lennie.