Azt hiszem energiatartalékaimnak a legvégét emésztem fel. Az elmúlt pár napban nem aludtam valami sokat. Tegnapra virradóra is mindössze 4-5 órát. És a tegnapi nap sem volt éppen pihentető.
Nem panaszkodni akarok, az áll most tőlem a legtávolabb. Jó volt a tegnap. Egy barátommal találkoztam, elsősorban gépkarbantartási ügyek miatt. Főleg vírusirtó terén voltak problémák, leginkább az, hogy nem volt vírusirtóm. Szóval segített ezekben az én lelkesedésemet és tehetségemet meghaladó ügyekben és beszélgettünk egy csomót. Valahogy nagyon repült az idő. Kettő körül értem oda hozzá és a vége az lett, hogy ott ragadtam éjszakára, ugyanis éjfélkor kapcsoltam, hogy menni kéne, akkor viszont már nem látta ésszerűnek.
Tudtam, hogy hajnalban kell majd kelnie/kelnünk a munkája miatt, de akkor ez nem érdekelt. Nem éreztem magam fáradtnak, és úgy éreztem kevés alvással is remekül megleszek.
De ugye ember tervez…elbeszélgettük az időt. Mire kijelentettük, hogy álmosak vagyunk, már hajnali négy volt, ébresztő állítva fél ötre. Nem éreztem, hogy értelme lenne lefeküdni ennyi időre, de álmos voltam. Az első ébresztőre felriadtam, de nem érdekelt különösebben. Őt sem. Aludtunk tovább. A második ébresztő már a munkatársa telefonja volt, hogy indulhat, mert már a környéken van. Akkor éreztem azt, hogy sietni kell. Hogy nem érek rá lassan kikászálódni, ülni az ágy szélén, nyűgösködni, kávét kortyolgatni (amit amúgy csak és kizárólag vele iszok meg) és semmi olyasmire, ami a készülődést pár percnél hosszabbra kitolja. Kipattantam az ágyból és mire ő is ezt tette volna, én már felvettem a nadrágom. Kicsit nyavalyogtam, hogy álmos vagyok, hogy kár volt aludni, de azért hatékonyan készülődtem.
Nem is kellett rám várnia, úgyhogy ebből a szempontból nem volt terhes a jelenlétem, holott azzal tisztában voltam, hogy időben lefeküdt volna, ha nem alszom ott.
Elindultunk. Amikor a kollégához értünk, adott két puszit és elköszöntünk egymástól. „Ha hazaértem jelentkezem”-mondta és azzal elváltak útjaink. (Említettem, hogy pár napig most külföldön lesz?) Én mentem a buszhoz, bágyadtan és fáradtan, majd elhaladtak mellettem a kocsival. Integetett még egyet utoljára és kicsit erőtlenül intettem vissza.
Amikor hazaértem, hulla fáradtnak éreztem magam. Letusoltam, hajat mostam, bebújtam a takaró alá.
Éhes voltam. Nem is éhes, inkább üres. Mintha az egész testem egy hatalmas szappanbuborék lett volna, melyben csak a levegő van, de az egész könnyű és teljesen üres. Így éreztem magam. A gyomrom is tátongott az ürességtől, de nem csak az. Mintha minden közömbös lett volna számomra és vágytam arra, hogy lefeküdjek. Hogy érezzem azt a könnyű, lebegő érzést, amikor már nem kell a testemet tartanom, hanem csak vagyok.
De nem tudtam aludni. Túl éhes voltam az alváshoz, túl fáradt az evéshez. Végül rászántam magam az evésre, mert tudtam, hogy se alvás, se kajálás nélkül nem bírnám ki az este hatig tartó napot, mégis az evési szükségletem sokkal kielégíthetőbbnek tűnt.
Frusztrált, ideges és feszült lettem, amiért tudtam, hogy nincs lehetőségem kipihenni magam, mert gyakorlat megbeszélésre kell mennem. Tehetetlennek és korlátoltnak éreztem magam. Egyszerre kellett megküzdenem külső és belső korlátokkal. A külső korlát a világ, és a világban kötelezően elvégzendő feladataim, a belső pedig a szervezetem, mely sehogy sem akart úgy működni, ahogy azt szerettem volna.
Egy órát tudtam még aludni, egy perccel sem többet. Talán többet ártott, mint használt, mert olyan nehéz volt felkelni, hogy a talpon maradás sem volt ennyire borzalmas.
A gyakorlat gyorsan telt, utána volt két óra egyhelyben üldögélés és egy négy órás tréning, ami a nap végére rendesen leszívta az energiáim még megmaradt kis részét.
Most pedig, amikor itthon vagyok, és alhatnék, már nem tudok. Jár az agyam és pörögnek a gondolatok, miközben a szervezetem azt suttogja erőtlenül, hogy elég!
