Amikor ezelőtt pontosan négy évvel megszületett Amanda, határtalan boldogságot éreztem. Egyrészt, mert a környezetemben nem sok kisbaba volt, akikről még emlékeim lehettek, másrészt, mert ő a legjobb és legrégibb barátnőm legértékesebb kincse lett. De több volt Ő még ennél is. Nem csak egy számomra kedves személy kislánya, hanem az én leendő keresztlányom is. Bár nem volt kezdetben egyértelmű, hogy én leszek a keresztanyja, holott tesóm, mint keresztapa már a kezdetektől el volt döntve, mégis örültem, hogy valamelyik rokon helyett rám esett a választásuk.
Amikor még a kórházban voltak és senki nem mehetett be a kórterembe, senki nem érinthette meg a babát még a legközelebbi családtagok közül sem, én már akkor vele lehettem. Ha jól emlékszem, anya pont délutános volt és felvitt a szülészetre. Olyan közel voltam hozzá, mint az anyján és a nővéreken kívül senki. Olyan gyönyörű volt, tiszta és ártatlan. És azt éreztem, hogy részben az enyém is, mert szeretni fogom és mert ő is engem.
A keresztelő életem egyik legszebb napja volt. Végig a karomban tartottam, pedig akkorra már, közel három hónaposan nem volt könnyű az egész szertartás alatt kézben tartani. De nem érdekelt, senkinek nem adtam volna át.
Amíg gimis voltam, szinte naponta, kétnaponta jártam hozzájuk. Ahogy nőtt, kezdett megismerni. Amikor beszélni is megtanult, megtanulta kimondani a nevem, majd kicsit később azt, hogy keresztanya. Emlékszem, nekem már az „Edit” hallatán is mosoly jelent meg az ajkamon, de a szülei ragaszkodtak a keresztanyához. És tényleg, határozottan jobb volt ezt a szót hallani a kicsi ajkairól.
Aztán Pestre kerültem és minden más lett. Hetente két napot voltam otthon, és az nagyon kevésre volt elég. Havonta 1-2 alkalommal tudtam meglátogatni őket. És bármennyire is hiányoztak, nem tudtam többet náluk lenni.
Ilyenkor mindig megmutatta a legújabb játékait, könyveit, ruháit. Elbüszkélkedett vele, hogy mennyi mindent tanult meg: meséket, verseket, színeket, számokat…gyorsan tanult.
Amióta Pesten lakunk, április óta, egyszer voltam otthon. Nyáron lett volna időm, de nem tudtam hazamenni. Valami mindig közbejött. Nyár elején a vizsgák, később a pénztelenség, majd amikor mehettem volna, akkor nem tudtam volna hazaérni időben. Most a suli miatt nem tudom mikor láthatom legközelebb.
Hiányoznak, és néha úgy érzem, nem vagyok jó keresztanya. Eltávolodtam tőlük. Nem lelkileg, hanem fizikailag, de azt hiszem, hogy ha nem próbálok meg többet otthon lenni, akkor ez előbb-utóbb visszaüt. Ha így megy tovább, már nem fog megismerni, elfelejt és nem leszek több, mint az, aki a keresztvíz alá tartotta. Pont, mint az én keresztanyám. Hányszor mondtam, hogy nekem igazából nincs is keresztanyám, és lassan olyanná válok én is. Nem vagyok benne biztos, hogy megismerném, ha az utcán látnám. Azt sem tudom hány éve találkoztam vele. Akkor is csak kis időre. Én nem akarom, hogy Amival is ez legyen.
Ma volt a szülinapja, és szégyellem, de ez csak délután jutott eszembe. Sürgősen haza kell mennem, bepótolni az elmúlt pár hónapot, és felköszönteni a kis drágát. Négy éves lett… Ma tudtam meg, hogy már óvodába jár és nagyon tetszik neki. Biztos lenne mit mesélnie. Mert azt nagyon tud.
Legkésőbb októberig hazamegyek és meglátogatom őt. És megölelgetem, megpuszilgatom. De addig is nagyon boldog szülinapot kívánok neki és nagyon hosszú és boldog életet!
