A Facebookon van egy alkalmazás. Találomra ad ki egy bölcsességet. Amit nekem adott, az roppant találó volt, nagyon magaménak érezhettem.

Ezerszer idéztem már Márquez szavait, itt is, máshol is. „Akkor a legelviselhetetlenebb valakinek a hiánya, amikor melletted ül, és tudod, hogy soha nem lehet a tiéd.”

Igen. Sokszor éreztem már, hogy mennyire igaz ez a mondat. Számtalanszor körüllengett már a reménytelen vágyakozás érzése, a keserű lemondásra való rákényszerülés.

Azonban a Napi bölcsességek (vagy hasonló) nevű alkalmazás nem a múltamra utalt. Mi értelme is lett volna? Ami megtörtént, amit elszenvedtem, azt már nem kell a tudomásomra hozni.

A bölcsesség a jelenre, vagy a nagyon közeli jövőre célzott. Arra, amit hamarosan érezni fogok. Arra, hogy amit elrontottam, azt nem sikerült, nem is sikerülhet helyrehozni. Hogy is sikerülne, ha egyszer ott van a másik, aki ezerszer több nálam és teljesen tiszta lappal indult. Semmit nem kell helyrehoznia. Hát nyert, és ez így van jól. Megérdemelte. Én voltam a hülye és a meggondolatlan.

Nem is tudom miért hittem, hogy úgy lehet tenni, mintha én is a nulláról indulnék? Csodás volt a csütörtök. Ezt kaptam kárpótlásul, fájdalomdíjként. Igazából nem is tudom mi volt az az élettől.

Talán ajándékba adta, amiért az esélyt a boldogságra már elvesztettem. A Sors megsimogatott utoljára, hogy letörölje lelkemről a könnyeket egyetlen csodálatos estével? Hogy megkapjam azt, ami nekem járt Belőle.

De az is lehet, hogy ez volt a büntetésem. Az élet megmutatja, mi mindent vesztettem el a butaságom miatt. Megmutatta, milyen szép lehetett volna, ha hagyom. Ha időben hagyom.

Bármit is jelentett az a nap, én nem bánom. Boldog nap volt, csodaszép emlék, egy apró álom megvalósulása a kegyetlen valóság közepette.

A mai nap már nem lesz ilyen szép, bármi is legyen. Képtelen vagyok álmodni, olyan erősen zár körbe a valóság. Minden oldalról a másik lány mosolyog rám. Mindenhonnan az ő hangja szól, ahogy gúnyosan mondja, hogy én akartam így.

Találkozom Vele. Nem is olyan sokára. Már nem történhet semmi. Minden csoda három napig tart, és az én csodám véget ért. Egymás mellett ülünk majd, egymásra nézünk majd, de már nem lehet olyan, mint legutóbb. Nem érhetek hozzá. Nem vágyhatok rá. Nem akarhatok tőle semmit. Ő már csak egy barát…ahogy azt régen akartam.

Csak nézem majd őt és arra gondolok, hogy akár az enyém is lehetne…de már soha nem lehet. Olyan közel lesz hozzám, mégis nagyon messze. Elérhetetlenül messze. Én meg csak mosolygok majd, mert tudom, hogy a mosoly minden fájdalmat elleplez. Minden kérdést eltüntet. És nem engedi kellemetlenné tenni a pillanatot.

És bízom benne, hogy őszintén tudok majd mosolyogni. A vesztesek alázatával fogadva, hogy más jobb volt nálam. Nem lesz szomorúság az arcomon, azt mind itthon hagyom. Nem lesz könny a szememben, azokat már elhullajtottam. És nem lesz bennem szemernyi rosszindulat sem, mert az nem változtat semmin.

Most megpróbálok olyan erős lenni, amilyen sosem voltam…

Holnap pedig minden szép lesz. Beletörődöm, hiszen végre megszűnik a hazug remény. Végre nem kell kétsége közt őrlődve várnom, hogy talán…de hagyjuk ezt. Ez már eldőlt és már szót sem érdemel.