-Nem értem mit esznek rajtad a nők! –mondtam neki.

-Ezt én sem.- válaszolta.

Ez az egyszerű kis párbeszéd többször is lezajlott köztünk. Egyikünk teljes őszinteséggel mondta, amit mondott, másikunk inkább csak elkeseredésének adott hangot. Ő volt az őszinte és én az elkeseredett. az egész megjegyzést mindössze azért tettem, mert amióta ismerem, mást sem tapasztalok, mint azt, hogy a nők, akikkel megismerkedik, rövid időn belül a „szeretlek” szóval dobálóznak. Nem értem ezt. Én is hamar szoktam beleszeretni az arra érdemesekbe, de nem ennyire, nem így. Nekem ahhoz azért valamelyest ismernem kell az illetőt.

Akkor tényleg nem értettem miért vannak úgy oda érte. Hiszen nem is ismerték még, külsőleg pedig…Tényleg nem lehet rá azt mondani, hogy csúnya. Egyáltalán nem az, legalábbis én nagyon vonzónak találom. De azt hiszem az én véleményem nem igazán objektív ebben a témában. De csak a külsőbe beleszeretni nem lehet. Ahhoz több kell. Sokkal több.

De amikor azt mondtam neki, hogy nem értem mit esznek rajta, azt nem komolyan gondoltam. Ez a mondat mást jelentett. Tipikus női tulajdonság rejtett üzeneteket mondani. Én is alkalmazom ezt sokszor. Ezt mondtam, de mást gondoltam. Valójában ezzel a kicsit gúnyos mondattal annyit mondtam neki, hogy elképesztően elkeserít és megrémít, hogy másokra is olyan hatással van, mint rám. Mert mások előtt még ott van az az esély, ami számomra nem létezik. És hogy nagyon fáj a tudat, hogy egy napon elveszítem azt a keveset, ami nekem jutott.

Valójában tudtam a választ. Azt ugyan nem, hogy miért szeretik mások, de azt igen, hogy én mért szeretem. És ha én találok benne olyat, ami miatt nagyon lehet szeretni, akkor természetes, hogy ezt más is meglátja.

„Ha meg tudod magyarázni, hogy miért szeretsz valakit, akkor nem is szereted igazán.” Milyen igaz is ez. Én sem tudok pontos magyarázatot adni, csupán olyan közhelyekkel tudok dobálózni, amik pont azért lettek közhelyek, mert a szerelem miértjére senki nem tud magyarázatot adni. Egyszerűen kialakul, akár akarja az ember, akár nem. Lehet ellene küzdeni, lehet elfojtani az érzéseket, de ha a szívnek megtetszik valami, akkor azt szeretni fogja, bármit is mondjon az ész.

Hogy miket szeretek benne, azt tudom. Hogy miért, azt nem. Kevesebb ideig tartana felsorolni azt, ami zavar benne, mint azt, amiért odavagyok.

Mint mondtam, nem a külseje miatt van. Ha csak a külsejét néztem volna, alighanem soha nem kezdtem volna vele ismerkedni. És ezt nem úgy értem, hogy ne lenne helyes, mert az. Úgy értem, hogy amikor az első levelet kaptam tőle, annyira kiábrándultam a társkeresésből, hogy a világ legvonzóbb pasiját is leráztam volna. Vele nem tettem. Hogy miért? Valami megfogott a levelében. Semmi különöset nem írt. Nem dobálózott nagy szavakkal-amiért hálás voltam neki. Egy egyszerű első levél volt. Közvetlen, de nem tolakodó, kedves, de nem nyálas. Személyes is volt- ami fontos, mert a többség sablon levelekkel dobálózik. Elolvasta az adatlapom, ami számomra alapvető, ha tényleg érdeklek valakit- másoknak nem ilyen magától értetődő a dolog. De ami mindennél fontosabb, valami miatt úgy éreztem, hogy válaszolnom kell neki. Egyébiránt a képében is megfogott valami. Nem tudnám megmondani, hogy mi, mert alapvetően túl vékonynak találtam, és az egyik képen olyannak láttam, mint valami kis kóbor kutya (furcsa fintora az életnek, hogy mostanra az lett a kedvenc képem), de az egyik képen annyira különleges arca volt (nem feltétlenül pozitív értelemben), hogy az már-már szépnek számított. Msnre is felvettem, ami egyébként nem szokásom.

Akkor még inkább „kötelességből” beszéltem vele. Olyan „ha felvettem, akkor már illik beszélni vele” alapon. Az első beszélgetés nem tett rám mély benyomást. Rövid volt, és azt hiszem, akkor örültem neki. Tényleg púp volt a hátamon az ismerkedés. Másnap rejtve jelentkeztem be, hogy ne lássa, hogy fent vagyok. Ezt soha nem mondtam el neki, pedig azt hiszem még vagy kétszer megcsináltam ezt. Nem ellene irányult, hanem az ismerkedés ellen. Rossz tapasztalataim voltak. Aztán amikor egyre többet beszéltem vele, már alig vártam, hogy újra beszélhessünk. Nem kellett sokat várni, mert amint fellépett msnre, első dolga volt, hogy köszönjön nekem. Sosem tudtam megelőzni, bárhogy is szerettem volna. Akkor még nagyon fontos lehettem neki, és ez így is volt az első találkozásig.

Addigra már éreztem valamiféle kötődést. Nem komolyat, de tudtam, hogy fontos nekem, hogy beszéljek vele. Ez részben a megszokás miatt volt, részben miatta, a személyisége miatt. Később pedig megszerettem.

Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy választ adjak a miértre. Arra, hogy mivel érte el, hogy szeressem. (Még ha tudatosan nem is tett semmit).

Jöjjenek hát a közhelyek!

A kedvessége. Nem olyan nagy ritkaság, rengeteg kedves emberrel ismerkedtem már meg. Mégis, nálam ez első helyen szerepel a tökéletes pasi jellemvonásit illetően. Azok az apró kis kedveskedő szavak, a bókok, dicséretek…

A figyelmessége. Ez azért már szerintem ritkább manapság. Rózsával jönni egy randira, amiből nem lesz semmi komoly? Még olyan pasiktól sem kaptam virágot, akikkel pedig már együtt jártunk. Ő gondolt erre a kedves kis gesztusra. És jól is esett, bár azt hiszem sok bejegyzésben írtam már, hogy rettenetesen el is szomorított. A reggeli kávé, amit nekem mindig sok tejjel csinált, mert tudta, hogy nem szeretem a kávét. És annyi más, amit nem akarok részletezni, mert másoknak talán semmiségek lennének. Mind-mind nagyon apró, de számomra annál fontosabb dolgok.

A humora és a lazasága. Annyira vicces, mindig meg tud nevettetni. A legszomorúbb pillanatban is képes volt visszahozni az életkedvem. Ez csak keveseknek megy. Neki mindig sikerült. Bár lényegesen könnyebb dolga volt, amikor már többet éreztem iránta. Akkor már egyetlen mosolya, tekintete jobb kedvre derített. És annyira laza. Furcsa ez benne, mert eléggé racionális (legalábbis annak mondja magát), mégsem földhöz ragadt. Nem érdekli mások véleménye, amiért mindig is csodáltam.

Biztonságban érzem magam vele. Szerintem fontos, hogy egy férfi mellett úgy érezhessem, hogy semmi baj nem történhet velem. Vele első percben így voltam. Később pedig már nem tudtam elképzelni olyan rossz dolgot, ami ne lett volna elviselhető, ha velem van.

Az őszintesége, a nyíltsága. Ő az őszinteséget helyezte első helyre a tulajdonságait illetően. Fontos dolog, valóban. Nekem mégsem fontosabb, mint az összes többi. Alap, hogy az őszinte emberekben könnyebb bízni. És nekem sikerült benne megbíznom. Először nehéz volt. Nem miatta, magam miatt. Megtanultam, hogy csak abban lehetek biztos, amit magam tapasztalok. De azt hiszem mostanra képes vagyok megbízni benne, feltétel nélkül. És ez nálam ritka.

Ezek azok a tulajdonságok, amik kiváltották belőlem azt, amit ma érzek iránta. Nálam ez hosszú hetek és rengeteg beszélgetés, találkozás eredményeként alakult ki és máig nem értem, hogy a többieknél hogy alakulhatott ez ki pillanatok alatt?

Külsőleg pedig egy dolog van, ami mindennél jobban megfog benne. A szemei. Erről már írtam nem olyan régen. Annyira gyönyörű, lebilincselő szemei vannak. Nézem őket, és mintha a nap is szebben ragyogna.

De ezek a közhelyek. Az igazságot már nem lehet megfogalmazni. Miért szeretem? A szerelem egy érzés, amit létrehoztak a fent felsorolt dolgok. De érzéseket leírni, vagy magyarázni lehetetlenség.

Szeretem, mert boldog vagyok vele. Szeretem, mert a szívem hevesebben dobog, ha megérint. Szeretem, mert vele minden könnyebbnek tűnik. És szeretem azért, aki! Szeretem, mert különleges.

Nem tudom jobban megfogalmazni. Talán másoknak könnyebben menne. Talán azok, akik egy nap után az összeköltözést tervezik vele, könnyebben szavakba tudják önteni az érzéseiket. Nekem nem megy. De amit én érzek, az egyébként is annyira bizonytalan és értelmetlen.

Kicsit igazságtalan dolog ez. Miért szeretünk bele olyan emberekbe, akik képtelenek szeretni minket? Na de ez már egy másik post lesz…