Nem Norbi az első barátom, még csak nem is az első szerelmem (noha az bizonyos, hogy ilyen szinten még nem éreztem szerelmet). Mégis úgy érzem, mintha ő lenne az első, és sok dologban tényleg az is. Mintha ő lenne az, akit nekem rendelt a sors, lelkem másik fele (nyálas, de ez van), mintha az igazi lenne.
Sosem tudtam, hogy miben mutatkozik meg, hogy azzal vagyok, akivel tényleg kell. Mindig attól féltem, hogy csak akkor fogok rájönni, hogy kinél is volt a boldogságom, amikor már nem lesz jelen az életemben. De már tudom, hogy azért nem voltam biztos benne, hogy ők voltak azok, az igazi nagy szerelmek, mert ugyan szépek voltak, amíg tartottak, de az a mindent elsöprő érzés sokkal szebb, mint azt akkor képzelni tudtam.
Most boldog vagyok. Nagyon és szinte állandóan. A régi barátaimmal boldog voltam, amikor együtt voltunk. Most akkor is boldog vagyok, ha épp nincs mellettem Norbi. Igaz, ritka az olyan, mert nagyon sok időt töltünk együtt. Ebben is ő az első. Mert én nagyon ragaszkodó vagyok és igénylem a sok találkozást. De mivel minden kapcsolatomnak azért lett vége, mert állandóan velük akartam lenni, vagy legalábbis minél többet, sokszor megfordult a fejemben, hogy a mostani boldogságom is ez teszi majd tönkre. Nem fogja, ez már biztos. Mert régen az volt a gond, hogy én igényeltem az együttlétet, de a másik fél sosem. Most nem így van. Ő ugyanannyi időt akar velem tölteni, mint én vele. Ha tehetnénk, minden napot együtt töltenénk. Ha nem vagyunk együtt, máris hiányzunk egymásnak. És ha nem is csinálunk éppen semmit, sosem unjuk egymás társaságát.
Nem kell semmi különöset tennünk, hogy jól szórakozzunk együtt. Elég, ha átölel, ha hozzábújhatok, ha puszit ad és máris minden gyönyörű. Biztonság és meghittség-ez jellemzi a vele töltött időt.
Már négy hónapja vagyunk együtt. Ez ugyan nem olyan hosszú idő, de az elmúlt négy hónapban többet voltunk együtt, mint mások dupla ennyi idő alatt. Sosem volt még kapcsolatom, ami ennyi időn át ilyen felhőtlen lett volna. Nem szoktunk veszekedni, vitatkozni is ritkán.
Nagyon szeretem. És végre nála érzem azt, hogy ő is ugyanúgy érez. Szeret engem, nem csak játszik velem, mint mások. Komolyan vesz az első pillanattól. Hogy honnan tudom? Nem titkol a családja és a barátai előtt. Ő az első barátom, aki bemutatott azoknak, akik fontosak számára. Nem csak a barátait ismerem, hanem a családja jó részét is. Lehet, hogy ez t én veszem túl komolyan, de az a tapasztalatom, hogy a pasik akkor mutatják be a barátnőjüket a családjuknak, ha már komoly a dolog. Köztünk komoly, és mindketten azt szeretnénk, ha az is maradna.
És imádom, hogy mellette önmagam lehetek. Furcsának tűnhet ez, mert másokkal sem szoktam maszkokat viselni, de mellette úgy érzem, hogy nem is kéne. Eddig minden kapcsolatomban bűntudatom volt, hogy nem vagyok tökéletes, nem vagyok szép, sem csinos, sem nőies. Sosem voltam az a sminkelős, fodrászhoz járós, szupertrendin öltöző csajszi, és ez bántott. Nem tudtam más lenni, mint aki vagyok, de úgy éreztem kellene. Vele nem zavar, ha kócos a hajam, vagy nincs leborotválva a lábam, mert tudom, hogy a szemében semmit sem veszítek az értékemből ezek miatt. Szeret engem a hibáimmal együtt. Szépnek lát a tökéletlenségeim ellenére.
Én magamat nem látom szépnek. Sosem láttam. De amikor rámnéz, elmosolyodik és azt mondja szép vagyok, valóban szépnek érzem magam. Azokban a pillanatokban szép vagyok, mert úgy, ahogy ő néz rám, a szép nőkre néznek. Erősebbnek érzem magam attól, hogy ő velem van. Erősnek és legfőképp boldognak.
Szeretem. Úgy, mint eddig senkit. Az apró kis hülyeségei ellenére, vagy inkább azok miatt…?! Szeretek mindent, ami ő. És remélem még nagyon sokáig szerethetem.
