Nem bírom felfogni, hogy ez igaz. Hogy egy hete még én is lehettem volna. Még négy napja is. Most meg mi jutott nekem? A nagy semmi és más örülhet annak, amiről én egy vállrándítással mondtam le. De nem tehettem mást akkor. Tényleg nem akartam semmit. Legfőképpen, nem akartam őt fölöslegesen álltatni. Tudtam, hogy abban a pillanatban nem vagyok kész rá, de azt nem tudtam, hogy mikor leszek. Nem kérhettem, hogy várjon, ha egyszer azt sem tudom meddig. Azt sem tudom érdemes-e. Hát egyszerűbbnek és tisztességesebbnek tűnt nemet mondani, mint reményben tartani valakit.

Ha akkor tudtam volna, hogy még aznap éjjel mindent átgondolok, és mindent máshogy látok majd, talán nem döntöttem volna így. Ha tudtam volna, hogy eljön majd a perc, amikor én akarom majd azt, amit akkor ő akart, akkor minden bizonnyal máshogy cselekszem.

Talán volt egy pont. Egy nagyon rövid szakasz, amikor mindketten ugyanazt akartuk. Mindketten közelebb akartunk kerülni a másikhoz, de egyiken sem léptünk. Ő már nem akart, én még nem mertem. Ha abban a pillanatban határozottabb vagyok, talán még jól is kijöhettem volna az egész szituációból. De a bátorság sosem volt jellemző rám. Gondolatban léptem, de a gondolataimat ő nem láthatta. Még búcsúzáskor is azon gondolkodtam, hogy vissza kellene csinálni mindent. Menteni a menthetőt, de gondoltam, reggel bátrabb leszek.

Nem lettem. És személyesen akartam. Úgy éreztem cselekedni könnyebb, mint beszélni.

De ahogy lenni szokott, a Sors megint beintett nekem és a képembe röhögött. Négy nap telt el és már túl késő. Olyan kevésnek tűnik négy nap. Igazából semmire sem elég. Nagy dolgokra főleg nem. De négy nap alatt képes minden terv szétfoszlani. Minden szándék elértéktelenedni. És minden érdeklődés alábbhagyni. Szerelmek szövődnek ennyi idő alatt. Egyesek hódítanak, mások feledésbe merülnek. Egyesek boldogságra lelnek, mások önváddal a szemekben búcsúznak tőle. Egyesek meghitt mosollyal és csókízű emlékekkel sétálnak a napsütésben, mások keserű lemondással állnak az esőben.

Az élet ilyen. Nem kínálja kétszer a dolgokat. Ha pedig visszautasítunk valamit, abban a pillanatban akad valaki, aki ráveti magát. És még csak nem is hibáztathatunk senkit.

Ha valaki vízzel kínál, fogadjuk el, még ha nem is vagyunk szomjasak. Ki tudja, mikor szomjazunk meg. És ki tudja lesz-e, aki odanyújtja nekünk az üveget.

Ha valaki egy kabátot nyújt felénk, ne utasítsuk vissza, még ha épp nem is fázunk. Mert lesz még hideg, de nem mindig ajánlják az embernek a meleget.

És ha valaki a csókjait adná nekünk, ne forduljunk el, még akkor sem, ha vannak csókok, amiket jobban szeretnénk. Mert talán eljön az a perc, amikor az ő csókja esne a legjobban, de ő már mást akar csókolni. Akkor talán a hajdani csók édes emléke is több lenne a semminél.

Emlékek. Emlékeket kell gyűjteni. Szép emlékeket. Minél többet.

Mert most érzem, hogy igaz: az ember csak azt bánja, amit kihagy!