Számtalan olyan pillanat van az életben, amikor olyan döntést hozunk- akár nem tudatosan is- ami visszafordíthatatlan következményekkel jár.

Egyetlen át nem gondolt szó, egy hirtelen mondat, vagy mozdulat és minden el van döntve. Talán azt hisszük, holnap is lesz nap, holnap is lehet még változtatni, visszacsinálni, kérni, hogy tegyünk úgy, mintha nem is történt volna meg az a jelentéktelennek tűnő apróság, mert ha el is jön a holnap, a mai napot nem törli el. És addig még annyi minden történhet, még olyan hosszú a ma. És talán már idő sincs elmondani, hogy hülye voltam és nem úgy gondoltam.

Eljött a ma. A tegnapra fátylat borítottunk, de nem úgy, ahogy én akartam. Nem lehet egy szavam sem. Én döntöttem, én mondtam, ő pedig tudomásul vette. És elkezdte a holnapot.

Nem fáj különösebben, csak bánt, hogy talán máshogy is alakíthattam volna. Hogy akkor kellett volna lépnem, amikor akartam, de nem mertem. Van még idő-gondoltam. Nem volt. Lehet, hogy talán egy esélyt szalasztottam el a boldogságra. És nem sajnálom mástól ezt az esélyt (főleg olyantól nem, aki képes volt élni a lehetőséggel), csak dühít, hogy én lemondtam róla, anélkül, hogy megpróbáltam volna.

De az élet ilyen. A második esélyek keveseknek adatnak meg és rendkívül ritkán. És így akár még fontos dolgokat is lehet veszíteni. Ez jó lecke volt. Megtanultam, hogy mindent jól át kell gondolni és nem a pillanatnyi érzéseim alapján dönteni. És mindig alaposan megfontolni, mielőtt lemondunk valamiről, mert később akár még szívünknek kedves is lehet.