Mi ez az érzés? Szeretet? Vagy esetleg szerelem? Azt hiszem egyik sem. Valami a kettő között. Több a szeretetnél. Jobban kötődöm hozzá, mint az normális. Jobban szeretem őt, mint önmagamat. De ez nem szerelem. Lehetne az. Biztosan lehetne. De én azt nem hagyom. Nem lenne helyes, nem lenne jó, nem lenne szabad és nem lenne viszonzott.Azt hiszem én tudnámŐt szerelemmel szeretni, sőt imádni. De nem akarom. Mert Ő engem nem szeretne. Mást szeret, és ez már mindig így lesz.  Szóval esélytelen lenne, és én megtanultam magam jobban szeretni annál, hogy egy reménytelen szerelembe hajszoljam magam. De ha nem lenne reménytelen, még akkor sem. Vele többet nem! Bármikor úgy érzem, hogy kezd kihajtani a szívemben valami szerelem féle, még időben ki tudom irtani. És nagyon hatékonyan. Elég csak arra gondolnom, hogy hányszor és milyen mélyen bántott engem, és rögtön rájövök, hogy nekem az többé nem kell.

Ami most van, az jó. Nem bánthat engem, nem is akar. Nekem pedig elég, hogy tudom mi van vele, hogy vele lehetek. Az az abnormális érzés pedig, amit iránta érzek, elég ahhoz, hogy én is boldog legyek és megtegyek mindent az Ő boldogságáért.

És hogy akkor mi is az, amit érzek? Mivel rajta kívül senki iránt nem érzem ezt, nem látom szükségét annak, hogy nevet adjak neki, vagy hogy keressem a nevét, ha már van neki. Mert biztosan van. A pszichológia már elnevezte az érzelmek nagy részét, amit pedig nem, annak a költők adtak nevet. De addig, amíg csak név nélkül beszélek róla, addig hihetem, hogy ez egy egyedi érzés, valami megfoghatatlanul különleges, olyan, amire még sosem volt példa a világon.

És ez teszi az egészet olyan gyönyörűvé...

Ma megint sikerrel kisajtoltak belőlem 100 Ft-ot a semmire.

Békésen jövök fel a mozgólépcsőn a metróból és elém ugrik egy csaj. Ismerős volt, már találkoztam vele a Ferenc körúton is, bár akkor volt nála egy lista, amire az adakozókat írta. Most semmi nem volt nála csak egy szórólap. És felvázolta, hogy rákos babáknak gyűjtenek pénzt, ingyen megkapom a szórólapot (akkor sem kéne ha ő fizetne érte, hogy elvegyem), de adakozzak öt forinttal. Mérges voltam, hogy szaros öt forintért képes feltartani, de gondoltam a "sok kicsi sokra megy" elvet követik.

Mire előhalásztam 20 forintot, mert kisebb pénzt hirtelen nem találtam. Erre közölte, hogy száz forintnál kevesebbet senki nem szokott adni, sőt, hogy tulajdonképpen mindig mindenki adakozik a jó cél érdekében. (Tudván tudom, hogy ez hazugság, de ezen nem akartam vitatkozni) Nagy mérgesen összekapartam neki egy százast, aztán a koliig dühöngtem magamban. 

Nem a száz forint dühített fel, bár megtanultam, hogy néha az is nagy pénz. Hanem az elv, meg az , hogy az elmúlt egy évben egy halom pénzt adtam már ilyen- olyan nemes célokra. Mert adtam én már pénzt árváknak, állatmenhelynek,vak gyerekekből álló zenekarnak, meg még ki tudja kiknek. Kezd elegem lenni. Azt is tutira tudom, hogy a pénz sosem odament, ahová azt nekem mondták, meg azt is tudom, hogy ez jövőre máshogy lesz.Rajtam többet nem keresnek.

Nem arról van szó, hogy nem adok a szegény bácsinak, akinek hiányzik a lába, vagy a fiúnak, aki hegedűl vagy épp harmónikázik az utcán, és a kislánynak aki az anyukájával énekel az aluljáróban. De az ilyen "nemes célra gyűjtögetők" hagyjanak békén.

Megtanulok NEM-et mondani.

Amúgy amit a csaj adott szórólapot, az szart sem ért. Egy McDonald's-os Smart kártya igénylőlap volt 18 éven aluliaknak. Szóval ezt bebuktam. Vettem egy olyan szórólapot, amit a többség még ingyen sem vesz el, aki meg elveszi, az első reflexből el is dobja. Nos én nem dobtam el, hanem elolvastam (de minek?) és még fizettem is érte.

De nem a csaj volt a hibás, hanem én voltam balek.

A másik, ami ennyire idegesít, az a körlevelek elképesztő áradata.

Újabban kevesebbet kapok, naponta kb háromra csökkent a számuk. És persze mindnek az a lényege, hogy kihívom magam ellen a sorsot, ha nem küldöm tovább az összes ismerősömnek (vagy jó esetben csak 10-nek, 20-nak, de bizti ami bizti, olyat is kaptam, hogy száznak.) Én egyet sem küldtem tovább, és nem ért különösebb szerencsétlenség. Igaz, szerencse sem, de hát ugye ahhoz tovább kellett volna küldenem.

Nekem ilyenekre nincs időm, hangulatom sem. És azt sem hiszem, hogy a barátaim nagyon vágynának a tőlem kapott levelekre, amelyben közlöm, hogy ha lenyom egy billentyűt, akkor megjelenik a szerelmének a neve a monitoron. Azt hiszem nem is hinnének benne, mert az én barátaim normálisak. (Vagyis ettől tuti normálisabbak.)

Na meg a másik csoport, amit utálok, az az hogy a lelkiismeretemre akarnak hatni. Mert ha továbbküldök egy levelet minél több embernek, akkor egy kisgyerek műtétjéhez járulok hozzá. Csak remélni merem, hogy épp elég kevésbé szívtelen ember él a Földön, és majd ők segítenek a műtétre pénzt szerezni. 

Na meg ott van az a kislány, aki kb fél éve eltűnt. Őt is naponta legalább ötször kéne továbbküldenem és akkor majd megtalálják. Azért remélem kapok majd olyan körlevelet is, hogy előkerült. De azt hiszem még az előkerülése után hónapokkal is az eltűnéséről kell leveleket olvasnom. (És én abban sem vagyok biztos, hogy tényleg eltűnt.)

Szóval engem mindenki kíméljen meg ezek után. Kezd elegem lenni, hogy mindenki megtalál mindenféle hülyeséggel. Végeztem az adakozással és a körlevelekkel is.

Ma hazaköltözök a koliból. Boldog vagyok. Miért is ne lennék, hiszen erre vártam már nagyon rég óta. Mégis van bennem valami szomorúság, valami nagy bánat. Sajnálom azokat, amiket és akiket itt kell hagynom.

Rengeteg minden történt az elmúlt egy évben. Sok új embert ismertem meg, és meg is szerettem őket. 

Itt vannak előszöris a csoporttársak. Legelőször Dittit és Cicót ismertem meg, még a gólyatáborban. Aztán valahogy velük maradtam. Nagyon kedvesek, imádom őket. Jól elhülyültünk ebben az évben. Remélem jövőre sem lesz ez másként. Morcit azért szeretem, mert alapjába véve igazi kis energia bomba. Jó kedvű, fel tud vidítani, vagy legalábbis eltereli a gondolataimat. Ditti meg olyan kis cukorfalat. Kis pici lányka. Nagyon tehetségesen ír és rajzol. Egyszer rajzolt nekem egy manga lányt (az lennék én). Mi hárman voltunk a MED. Mondjuk azt hiszem nem is igazán votunk. Na majd jövőre...

Aztán félév körül ismertem meg Zsut. Addig valahogy elkerültük egymást. De azt hiszem ez alatt a fél év alatt sokkal jobb barátom lett, mint sokan egy év alatt. Ő az én királylány barátnőm, egy kis angyal. Neki aztán mindig van egy jó szava az emberhez. Sokat javított az önbizalmamon. És most, hogy van a verseny, ezerrel kampányolt nekem. Millió elfoglaltsága mellett még erre is jutott ideje.

Mi hárman, Cicó, Zsu és én nagy bandázásokat hajtottunk ám végre. (Cicó nevezte el bandázásnak) Olyan konferenciabeszélgetéseink voltak msnen...Általában éjfélig. Most nyárra ez is megszűnik, mert otthon nincs internet. Hogy fogom én azt kibírni. Nem lesz msn, nem lesz blog, nem lesz kampányolás, nem lesz bandázás, éhen halnak a virtuális állataim is:(

Aztán itt van Mónika, vagyis nem itt, hanem Fehérváron. Ő is nagyon fog hiányozni. Jó volt ez az egy év, amíg együtt laktunk. A második félév különösen. Kevesebb órája volt, nekem is, és így több időt voltunk együtt. Nagyon megszerettem. Nyáron megyek hozzájuk és remélem jövőre megint szobatársak leszünk. Feltéve, hogy kapok kolit.

És itt van Edina, akit tényleg az utolsó napokban szerettem meg. Eleve félév után jött, nem is nagyon kerestük egymás társaságát. Csak a vizsgaidőszakban változott ez meg. De nem baj. Ő olyan kis szeleburdi lány. Van hat édes gyereke, de néha ő is olyan, mint egy aranyos kislány. Ez talán azért is van, mert legalább 10 évet letagadhatna.

Aztán voltak nagy szerelmek is az elmúlt évben. Kezdve Misivel és befejezve Tibivel. Nem is igen volt köztük senki. Ők ketten voltak azok, akik széppé és ugyanakkor fájdalmassá tették ezt az évet. De azt hiszem én magam tettem magam boldogtalanná. Ezt most nem fejtem ki, mert még elméleti a dolog, de sok olyan kérdésre kaptam választ, ami az önismeretemmel kapcsolatos. Hasznos volt ez az egy év. Néha nehéz, de azért tanulságos.

És remélem a nyár is jól fog telni. És gyorsan. Aztán mire észbe kapok már újra itt vagyok ebben a gyönyörű városban. Hétfőn még vissza kell jönnöm a cuccaim egy része miatt, meg jegyet beíratni. Azt hiszem elmegyek majd a Margitszigetre is. Valami furcsa kötelék vonz oda engem folyton. Ott kezdtem ezt az évet. Hát ott is fejezem be.

Minden kedves ismerősömnek kívánok nagyon jó nyarat, és gyönyörű élményeket. És üzenem, hogy várjatok, mert visszajövök. Hamarabb, mint azt gondolnám.

A hercegnő a toronyban állt és a mélységbe nézett. Nem látta, mi van alatta, nem is érdekelte. Csak azt érezte, hogy vágyik oda. Vágyik el a toronyból, mert az már nem nyújt biztonságot. Már semmi nem nyújt.

Ugrani akart. Egy hatalmas ugrás...egy ugrás a szabadság.

A szabadság, ahol már nincs fájdalom. Ahol nem kell azon gondolkodni, hogy mi lesz holnap. Ahol minden mosollyal van kikövezve.

Ugrani akart, de valami visszahúzta.

Mi volt az? Nem tudta. Ha tudta volna eltépi azt a görcsös köteléket.

De egy napon rájön, és akkor már csak egy lépés válassza el.

-Talán holnap...-sóhajt fel, és visszaül az ablakba... 

Ma letört a lyukas fogamnak kb a fele. Eddig is fájt, de ez most egy újabb fajta fájdalom. 

Egyszerűen rágni akartam a popcornt és vele együtt jött a fogam is. Most mondhatnák sokan, hogy be kellett volna tömni, akkor amikor fájni kezdett. De az a fog, ami egy popcornnal nem bírkózik meg, kibírta volna a tömést? Nem hiszem. Ebből már szájsebészet lesz.:(

Aztán az is lehet, hogy a sok cukor meg nyalóka tette tönkre. De az sem az én hibám, hanem annak a következménye, hogy anyunak nem volt teje, így nem tudott szoptatni. Orálisan fixálódtam-ezért a sok nassolás.-mondaná Freud.

Aztán itt volt Bambi is, alias Karminca (lásd előző bejegyzés). Ő egy tünemény. Az egész koli, meg a nem kolis hallgatók, sőt még a levelezősök is a csodájára jártak. És milyen jól viselkedett.

Meg jól van tanítva, bár nekem fura hogy egy macska tanítva van.

De ő is elment:(

Most meg esik az eső. Ideje volt. Ma napközben négyszer zuhanyoztam, de már most is érdekes illatfelhő leng körül. Mindegy, neten nem érezni. Aztán meg tanulom a szocpolt. Arra van az éjszaka.

Közben narrálom az msn-t. Unom a hangulatjeleket. Meg azok csak lefagyasztják az egész msn-t, az ebuddy-t meg főleg. Meg olvashatatlan tőle a szöveg. És van akinek ki is van kapcsolva az összes ilyen. Én meg mint a hülyegyerek, írom hogy "hihi" és neki nem jön be a vigyori fej, csak az hogy "hihi". Olyankor hiszik azt hogy kretén a másik. Mit hihizik? Na szóval a Shakespeare-féle narrálásé a jövő. (heves bólogatás) (nagy mosoly) (Azzal Edit elégedetten nézte meg a bejegyzést, ami kissé gagyira sikeredett. Mosolygott egyet, majd bezárta az oldalt.)

(Az olvasó meg megkönnyebbülve sóhajtott fel-hatttalmas sóhaj)

Most szokásomtól eltérően, csak azért írok, mert írni akarok, és nem azért, mert van mondanivalóm.

Nem is nagyon tudom, hogy mit írjak. Általában sok gondolatom van, de most kezd lassan szitává válni az agyam. A sok tanulnivaló (nem a tanulás, csak a tanulnivaló) lassan-lassan felőröl. Nem tudok aludni, mert akkor bűntudatom van, hogy nem tanulok. És nem tudok tanulni, mert álmos vagyok. Nehéz helyzet.

Aztán meg olyan sokat kéne tanulni, most is társtöri, egészségügy, meg szocpol. Áááá, kikészülök.

De legalább Edina ideadta a jegyzeteit, ami nagyon jó. Érthető és tanulható.

Aztán ami leköt még az a szavazás. Nem akarok nyerni, ez biztos. Nem is tudnék. Ha valaki látta azt az oldalt, akkor tudja, hogy milyen profi modellek vannak a döntőbe. De szeretnék döntőbe jutni. Talán, hogy bizonyítsak. Kinek? Azt hiszem magamnak. De mit is? Azt biztos nem, hogy szép vagyok. Nem vagyok az. És a verseny sem igazolja azt, hogy tévedek, mert csak a roppant bravúros kampányolásnak köszönhetem a szavazataimat. De azt minden bizonnyal bizonyítottam, hogy aki kedvesen kér, annak adnak. Mert a legtöbb ember, akit megkértem, hogy dobjon rám 10 pontot, az meg is tette. Az emberek alapvetően segítőkészek. Főleg, ha nekik semmibe nem kerül segíteni és örömet okozni. 

A döntőt szeretném-e? Talán igen. De miért azt nem tudom. Mi várna ott rám? Valószínűleg elég megalázó lenne. De nem baj. Nem jutok be, ez biztos. Egy hetem maradt és van, akinek 600 ponttal több van, mint nekem. Lehet hogy azóta még többel is.

De azért vannak nyugis percek. (Már, amikor nem dühöngök, vagy nem az idegösszeroppanás határán vagyok.) Ma például én vigyázok Karmincára, aki nem is Karminca, csak nem tudom a nevét. És aki nem is igazán szeret engem. De vettem krémtúrót, és remélhetőleg azzal megtöröm az ellenállását. Igenis kedvelni fog, mert én szeretem a cicákat, és ők is engem. 

Szóval bárkinek a macskáját örömmel őrzöm, sőt gyerekmegőrzést is vállalok 2-8éves korig.

Ja és aki olvassa ezt (bár aki olvassa, az már nem szorul a tájékoztatásra),az szavazzon még a hónap végéig! Minden nap, de egyszer legalább! 10 ponttal, itt: http://missbeautygirl.oldmans.hu/index.php?p=voks&versenyzo_id=7757&s=amani&order=ASC&orderby=nev&v=2

És köszi!!!!Millió puszi!

E.

A mai nap olyan szarul végződött, mint amennyire jól indult. Reggel találkoztunk a csajokkal a Blahán és onnan mentünk a HÉV-hez. Annyira klassz volt. Egyszer ugyan már utaztam HÉV-vel, de akkor csak egy megállót. És most valami kis HÉV bázisról indultunk, fedett volt, meg minden. Nagyon tetszett. Tök jó illat volt ott. Nem tudom milyen, azt hiszem mint a játékboltban az új játékok illata. De lehet, hogy nem is az. Mindenesetre kellemes érzéseket váltott ki belőlem.

Aztán lekéstük azt a járatot, amivel az utcai szocosok nagy része ment, mert Cicó és én elmentünk megkeresni az egyik kedves csoporttársunkat, aki szívén viselve a még meg nem érkezett tanulók sorsát, el ment körülnézni, hogy van- e még esetleg valaki, aki nem érkezett időben. De valahogy úgy járt, mint a lányok a kis gömböcben:nem jött vissza. Mi meg a mese cselekményeit híven követve utánamentünk. Aztán Edina visszatért (nem úgy mint a kis gömböcben), és onnan már miattunk késtük le a HÉV-et. És Edinának nyomós oka volt késni. Nem részletezem most, de tömören annyi, hogy egy üveg lekvár volt a bűnös, és Edina egy szörnyű katasztrófa áldozata lett. (Hát még a lekvár!!!)

Aztán az utazás is jó volt. Sokat nevettünk. A rektornál is nagyon klassz volt. Igazi kis állatkertje van (ja, bocsi, csak lesz állatkert). Vannak ott lovak, bárányok, kutyák, cicák, egy félszemű nyuszi és egy csacsi is. Az ebéd is nagyon fini volt.

Aztán mikor hazaindultunk én már kész voltam. Azt hiszem a fáradtság, a sok vizsga miattai idegeskedés, a honvágy meg a többi apróság miatt. A HÉV-en már éreztem, hogy lassacskán sírás lesz a dologból, de igyekeztem tartani magam.

Ezután elmentem a bankhoz, hogy pénzt vegyek fel, mert tegnap sajnos nem volt szerencsém. Három banknál jártam és sehová nem tudtam bemenni. Gondoltam majd ma. De a kártyám valamiért nem nyitotta az ajtót. Próbáltam finoman és lágyan...semmi reakció. Próbáltam kissé erőteljesebben, úgy harcias módra, de ez sem segített. Aztán egy gyors rántás...semmi. Majd szépen lassan végighúztam azt a nyamvadt kártyát...áááá...reménytelen.

És akkor jött az első idegösszeroppanás. A tehetetlenség, és az, hogy van pénzem, de mégsem tudok még kaját se venni, kihozta belőlem az addig felgyülemlett stresszt. Leültem a bank előtti padra, és csak zokogtam. Nem bírtam felállni, nem érdekelt, hogy ki lát vagy mit gondol rólam...csak sírtam és sírtam. Majd elindultam a troli felé (még mindig bőgve) és el akartam menni a Tescoba, de egyszerűen nem tudok úgy vásárolni, hogy nem tudom mennyi pénzem van.

Össze-vissza kóvályogtam. Ugyanazt az utat tettem meg újra és újra.

Aztán hazamentem...vagyis előbb elmentem a Fehérvári útig, mert tudtam, hogy ott kívül van az ATM és ott tudok felvenni pénzt. Persze ez elsőre nem jutott eszembe, mert messze is van, meg elvárnám a bankomtól, hogy engedjen be, ha már a saját pénzemhez akarok hozzáférni.

Utána hazamentem. Tudtam, hogy egyedül leszek, az nem is viselt meg. De amit láttam...!!!Eltűnt a függöny. Ez tette be újra a kaput. Mert ugye mindenki belát. Még átöltözni sem tudok, mert látnak. Reggel besüt a fény hajnali ötkor, és különben is semmi magánélet. Bármit teszek a szobámban ezután, azt mindenki láthatja. Újra elkapott a sírás, de még sírni sem tudtam úgy, hogy ne lássák. Fel alá járkáltam a szobában, mint a légy, aki nem találja a kijáratot. Nem tudtam hol lehetne elrejtőznöm a világ elől, ha már a szobámban sem. Nagy nehezen lenyugodtam és kínok kínját átélve felraktam a régi függönyt, ami nem is szép, nem is elég nagy. De legalább van. Ott egyensúlyoztam lábujjhegyen a radiátoron állva és arra vártam, hogy mikor esek le róla, vagy szakad ki az egész a falból. Nem történt meg egyik sem.

Mindenesetre azt hiszem, hogy tele vagyok időzített bombákkal és minél többet vagyok egyedül, annál több robban fel. Mert már nem bírom tovább.

Ma reggel totál be voltam parázva, mert egymásután két tárgyból kellett vizsgáznom. A tegnapi nap viszontagságai után (kb 5órát ültem egy szauna szerű tárgyalóban, hogy végre letudhassam a 2 perces vizsgámat) már a mai is könnyűnek tűnhetett volna, de...!Nem tűnt.

Reggel felhívtam az én drága királylány barátnőmet, hogy mikorra ér ide. Közölte, hogy késik jó fél órát. Tökéletes-gondoltam, mert addig elmegyek pénzt fölvenni, hogy tudjunk puskát fénymásolni. Mert én már csak ilyen vagyok, még a puskát sem én csinálom. De elvem:ha van időm puskát készíteni, akkor tanulni is lenne. Na meg, ha az ember puskával készül, akkor valószínűleg használni is akarja. Így meg csak végszükségben. Pontosan az hiányzik a helyzetből, ami rossz: a bűnre való készülés, a csalás tudatos megtervezése. Így meg csak áldozata vagyok a körülményeknek. Mint amikor az ember elmegy egy haragosához. Ha töltött piszolyal megy, abban ott a rossz szándék. Ha ott talál egy fegyvert, amikor önvédelemre kerül a sor, az csak sodródás az árral, menekülés egy rosszabb helyzet elől. Fura elmélet, de jól hangzik. Van egy másik, egy egyszerűbb elmélet is: lusta vagyok. Az egyik szebb, a másik igazabb.

Vannak még ilyen elméleteim. Például a bérlet. Ezen a héten nem vettem meg a bérletet, pedig igen esedékes. Egy becsületes ember ilyenkor nem használja a tömegközlekedést. Én használom, és még elméletet is alkottam annak bizonyítására, hogy igenis nincs ebben semmi becstelen. Mert az elmúlt kilenc hónapban mindig megvettem a bérletet, kivétel nélkül. De ezeket a 30 napos bérleteket csakis hétköznapokon használtam, mert hétvégente nem is voltam Budapesten. Vasárnap ugyan használtam a metrót egyetlen útra, de helyette hétfőn nem mentem sehová. Szóval minden hónapban volt 8nap, amikor nem használtam a bérletem, vagyis 9 hónap alatt 72 nap. Ez pedig nem jelent mást, hogy most nekem ingyen járna két hónapnyi bkv használat. Gondolom ez az ellenőröket nem hatná meg, de az én lelkiismeretem tiszta. Azt hiszem...

Persze azért félek. Tegnap is elmentemem a Tescoig, és folyton attól féltem, hogy valahol felszáll egy olyan sunyi képű, gonosz, korunk démona, a mumus, aki nem tud csak annyit mondani, hogy "jegyeket, bérleteket". A legcsúnyább szavak. És amikor felírja a büntetést, meg amikor azt mondja, hogy adjak ennyit, meg ennyit és akkor nem is láttuk egymást. Hát tényleg  ne is lássuk. Hogy lesz valaki ellenőr? Miféle lelki trauma kell hozzá? Az a sunyi pofa, meg ahogy a büntetést írja. Nincs bennük semmi könyörület. Utálom mindet. Meg még az APEH-et is. Fúúúúúj. Nem kellenek.

De honnan is kanyarodtam el idáig? Jah, a mai vizsgák. Szóval elmentem pénzt felvenni. (Persze busszal, hát jó hogy nem gyalog.) Aztán mire visszaértem már közgáz vizsgán kellett volna lennem (amikor elindultam, már akkor is). Beszaladtam. Nem sok sikerrel, de azért nem is teljesen sikertelenül. Aztán irány a szocpol vizsga. (Arról is késtem) Egy tök ari csaj volt ott felügyelni, nem volt olyan nagy szigor sem. Ja, közben kifelejtettem, hogy nem volt időm puskát fénymásolni, és a szobámba sem volt időm bemenni, ahová Ferike már lerakta az aranyszíve miatt nekem fénymásolt puskát. Nem volt semmim. Csak ami a fejemben volt...ó, bár inkább puskám lett volna.

Nem mondom, hogy nagyon rossz lett, szerintem sok okosság volt benne, de az itt nem számít,ennél a tanárnál sajnos nem. Csak a kulcsszavak. Hogy azok mik, azt persze senki nem tudja, mert ez soha egy órán sem hangzott el. De mindenki találja ki, hogy neki mi számít kulcsszónak.

Aztán Mónikávan lustálkodtunk, meg beszélgettünk. Utána elmentünk a kínaira. Útközben letört a sarkam, meg tök sokan bámultak minket, nem értem miért.

Vettem néhány dolgot, megint sokat költöttem. De most már van szoknyám, meg egy új fülbevalóm, meg csini szilikonpántom.

Éééés...egy hapsi folyton ott sündörgött körülöttünk. Én először nem vettem észre, csak Mónika mondta. Aztán meg azt hittem el akar adni valamit. De nem akart. Csak megdícsért, hogy milyen szép vagyok. Hát ha szép nem is, de pirulós igen, szóval gondolom látszott, hogy zavarban vagyok.

De mentünk tovább. Amikor a villamosra akartunk felszállni, hirtelen ott termett. Bemutatkozott, meg hogy ő egyiptomi, és nekem milyen szép a szemem, meg én is gyönyörű vagyok....Neki meg a kiejtése édes. Elkérte a számom. Mielőtt felugrottam a villamosra, még lediktáltam neki. Mónika meg is lepődött, hogy a sajátomat adtam meg. De hát miért vertem volna át? Meg meg voltam róla győződve, hogy úgysem hív majd fel. Tévedtem. Nem olyan régen hívott. Cuki volt, egy csomó mindent nem értett. Inkább angolban jó. Én meg abban nem. De találkozunk. Nagyon bejön, bár nem sok esélyt adok adolognak.

De ki tudja...

Jah, a napnak még nincs vége. Holnap szociológia módszertan vizsga. Puska még nincs, puskázási lehetőség meg állítólag nem is nagyon lesz. Szóval ma tanulni kéne. Egy kicsit. Vagy UV. Az is tud jó lenni.

De minden a jövőn múlik, és a mának elég a jelen baja... 

Ma, ahogy jöttem Budapestre, elgondolkoztam azon, hogy milyen nyomorultnak is tartom az életem, amikor valami rossz dolog történik. Hogy olyankor azt hiszem, a sors utál engem, és minden összesküdött ellenem.

De ez nem igaz. A próbatételekre szükség van, mert az ember ezáltal megtudja, hogy mennyit képes elviselni, hogyan viselkedik válsághelyzetben és kik azok, akikre feltétel nélkül számíthat. És nem utolsó sorban, minden kihívás erősíti a jellemet.

És nem kell mindent katasztrófaként felfogni. Valahol olvastam, hogy "Az élet jó oldalát meglátni nem tart tovább, mint a rosszat." És ez nagyon igaz. Ma azon is gondolkodtam, hogy mennyi szép dolog van az életben, mennyi apróboldogság, amit értékelni kéne, ahelyett, hogy a nagy boldogságra várunk. Akár egy életen át.

De mi mindennek is lehet örülni?

1. A csodálatos természet

Ez most úgy hangzott, mint valami ismeretterjesztő filmsorozat címe. Meg lehet kicsit nyálasan is hangzik, amikor nagyon belelovallva magam, elkezdem kifejteni. Mert ott vannak ugyebár a habos-babos, hófehér bárányfelhők. Kiskoromban mindig azt képzeltem, hogy a felhők olyan édesek, mint a vattacukor, és rajtuk van a Mennyország. Azt hittem, hogy a halott lelkek, akik már közben angyallá váltak, ott ülnek a felhőkön és lógatják a lábukat, miközben jókora darabokat csípnek belőlük. És eszik a mézédes felhődarabkákat. És annyiban még jobb is a vattacukortól, hogy nem ragad. Közben csodálatos, lágy zene szól és mindenfelé vanília, fahéj, ánizs és mandula illata árad. Én ilyennek képzelem a mennyt. És a felhőkről ez jut eszembe.

Aztán ott van még a napfény, ami szerintem minden embert örömmel tölt el, mert ennek van valami tudományos magyarázata is. Szánom- bánom, de ennek most nem néztem utána. De a tény, az tény: a napfény fontos az emberi szervezet számára. És ne felejtsük ki a nap melegét sem. Mert annál kevés jobb dolog van. Ez jelzi a tavaszt és a nyarat, a két legszebb évszakot.

És amit még nagyon szeretek, azok a gyümölcsfák. Nem is annyira a gyümölcs, hanem inkább a virágjuk miatt. A kedvencem a barackvirág, mert gyönyörű színe van és olyan törékeny. Persze a gyümölcsöket is szeretem. Roppant finomak és egészségesek.

Aztán a mezők és a fűszálak. Nincs jobb, mint egy napsütéses délutánon végignyúlni a selymes, zöld fűben és élvezni a lágy szellőt. Igaz, hogy vannak aprócska hátulütői, mint például a kullancsok, akik mocskos kis szervezetükben hordozzák a Lyme kórt. Na, de ez most egy abszolút csöpögős, happy bejegyzés, ahol nem férnek meg a kis szarháziak. (Ha valaki még nem jött volna rá, kifejezetten gyűlölöm az összeset, azóta, hogy tömegesen ellepték a testem, többek közt a fejemet is, és hosszú időbe telt, mire azorvos mindet kiszedegette.) De ennek ellenére szívesen heverészek a fűben.

És a virágok...Ó, hát azokról beszélni sem kell. Azok a világon a legszebbek, meg a pillangók rajtuk. Mindenféle virágot imádok. Talán az egyszerű mezei virágokat jobban is, mint mondjuk a rózsát, vagy az orchideát. Mert a szépségük abban rejlik, hogy nincs rajtuk a tökéletesség illúziója. Tiszták, ártatlanok és meseszépek. Ja, és illatosak is.

2. Szép emlékek

Igen, ezektől könnyűboldognak lenni. Én mostanában azon kapom magam, hogy mindenről a gyerekkorom jut eszembe. Gyönyörű gyerekkorom volt, annyi biztos. Nem tudok eléggé hálás lenni azért, hogy vidéken nőhettem fel. Imádtam. Azt hiszem Budapesten nem tudtam volna annyi szép emléket szerezni, mint Ózdon. Vagyis, biztosan szép lett volna akkor is, csak más. És nagyon jó barátaim voltak, olyanok, akik még ma is nagyon közel állnak hozzám.

Aztán ott van a többi szép emlék, mint az első randik, az első csók, az első szerelem...

3. Idill

Persze az a legjobb, ha a saját életünk idilli, de ha ez sajnos nincs így, akkor gyönyörködjünk mások meghitt boldogságában. Az tény, hogy aki boldog emberekkel veszi körül magát, maga is boldog lesz.

Én imádom nézni, ahogy az emberek a Margitszigeten napoznak, vagy csak sétálnak a gyerekeikkel. Tökéletes boldogságot sugároznak magukból. Vagy amikor az ember elsuhanva lát a buszról egy kertjükben tevékenykedő családot: nagypapa, nagymama, szülők és unokák. A gyerekek szaladgálnak, a nagypapa szeretőn öleli át a nagymamát. Azt hiszem ezek igazi boldog pillanatok, még a külső szemlélő számára is.

4.Zene

Mindenkinek van kedvenc együttese, kedvenc zenéje. Én általában aszerint választok kedvencet, hogy mennyire pörgős az adott szám, vagy mennyire tudok hozzá emlékeket fűzni. De mindenki egyéni szempontok szerint dönti el, hogy mit miért szeret. És ezek alapján, ha ezeket hallja, az kellemes érzésekkel tölti el.

5. Szeretet

Ez az, ami mindenkit boldoggá tesz. Hogy melyik a jobb: szeretni vagy szeretve lenni? Nem tudom. Mindegyik egyformán fontos. De igaz, hogy szeretetet adni csak az tud, aki kap is szeretetet. És fordítva. Ezek egymástól elválaszthatatlanok. És szükség van rá. Senki nem lehet boldog, ha nincsenek emberek, akik önzetlenül szeretik. Olyanok, akikre mindig számíthat, akikhez fordulhat, ha bánata van, vagy ha éppen örömét szeretné megosztani.

A szeretet jöhet bárkitől: egy rokontól, egy kedves baráttól, vagy attól, akit igaz és öszinte szerelemmel szeretünk.

6. Remény, hogy lesz jobb

Ez talán a legfontosabb, mert ha valaki nem tud hinni abban, hogy lehet még boldog, és feladja a reményt, akkor  már nem képes meglátni a kis boldogságokat. Aki sötét szemüvegen keresztül nézi a világot, az nem látja meg az apró fénysugarakat. 

Sokszor tehetetlenül állunk egy helyzet, vagy egy probléma előtt és nem tudjuk, hogy merre lépjünk. Tudunk-e egyáltalán lépni? Néha nem.

Én pedig nem bírom elviselni saját tehetetlenségemet.

És van, hogy nem magunkért szeretnénk tenni, hanem valakiért, aki kedves a szívünknek. Valakiért, akit jobban fáj szenvedni látni, mintha saját magunk szenvednénk. Valakiért, akinek a boldogságát a magunké elé helyezzük.

Ott állunk, és nézzük, ahogy összecsapnak feje fölött a hullámok, de nem tudunk utána úszni. És végig kell néznünk, ahogy elnyeli a mélység. Magunkban azt gondoljuk, hogy inkább cserélnénk vele, csak neki ne legyen baja, de tudjuk, hogy ez csak egy álom. Nem vállalhatjuk át más terheit.

Csak annyit tehetünk, hogy segítjük őt, a lehetőségeinkhez képest. Hogy ott vagyunk mellette, ha valakire szüksége van. Hogy szeretjük őt, jobban, mint bármikor. Hogy vigasztaljuk, ha bánatos. És minden percben éreztetjük vele, hogy bármilyen nagy is a baj, nincs egyedül, mert mi mindig minden körülmények között fogjuk a kezét. Akkoris, ha a szakadék szélén jár. Ez a barátság és ez az önzetlen szeretet.

De milyen nehéz ez, még akkoris, ha mindent megteszünk. A tudat, hogy Ő, akiből mindig erőt merítettünk, ugyanolyan gyenge, mint én vagy mint bárki más. Hogy, Ő, aki a  tornyom volt, ugyanolyan szükségét érzi egy toronynak. Hogy ő is szorulhat védelemre. Nem csalódtam benne, nem arról van szó, hogy összeomlott egy ideál. Csak rossz őt ilyen gyengének látni. 

De nem baj. Ha Ő gyenge, akkor hát majd leszek én erős. Muszáj, mert ha könnyeimetnyelem amiatt, hogy mennyire tehetetlen vagyok, akkor azzal neki nem sokat segítek. 

A légkondi megsemmisült (na jó nem, még mindig szórja a hideget az átkozott).

Az első és egyben utolsó harcom óta nem történt semmi különös. Kicsit talán magabiztosabb lettem. Szebb nem igazán, okosabb sem. Semmivel nem vagyok animésebb, mint eddig. Talán annyi, hogy jobban szeretm a rizst, mint régen, de ennek inkább az lehet az oka, hogy az utóbbi időben mindig elfogy a kínaiból a pirított tészta és rá vagyok kényszerülve a rizsre. (Ja, de az Kína, nem is Japán...honnan jött ez a rizs?)

Szóval semmi változás, se egy megvívandó harc, se egy akciódús hét...mostanság a vizsgákkal harcolok, győzöm őket sorra. Eddig egyet sikerült elpusztítanom...de még mennyien vannak. Lesz olyan is, hogy egyszerre ketten támadnak.

De most csendben és nyugodtan kell harcolnom, álcázom magam. Mert ha felfedném anime girl kilétemet, akkor idesereglenének a nagy ellenségek is, és annyival már nem bírok el.

Majd jöhetnek ők is (csak hozzanak pirított tésztát is, mert a rizs nem az igazi). És akkor mindenkit elpusztítok, aki ellenem van.

De addig is, úgy kell kinéznem, mint a hétköznapi emberek...

Ma újra azon gondolkodtam, hogy milyen jó is lenne egy mesevilágban élni, anime girlnek lenni.

Szexi ruhákban járnék, apró kis picsaszoknyákban (amik ezesetben jól is állnának rajtam), meg kb combközépig érő csizmákban (amiben nem értem hogy lehet mozogni, de főleg rúgni) meg mindenféle mélyen dekoltált felsőket hordanék.

De a legfontosabb, hogy magabiztos lennék és legyőzhetetlen. Sorra vívnám meg a harcot a gonosszal, a világ megmentéséért, és győzném le az ellenségeimet.

Szóval jajj lenne mindenkinek, eki ellenem van.

Első lépésként a mostani főellenségemet iktatnám ki elsőnek, a gonosz Fagyoslehellet IzéBizét, vagy animében valami cifra nevű, ami yashára vagy shinhanra vagy hasonlóra végződik. De most az egyszerűség kedvéért nevezzük csak légkondinak.

Utálom, és egyszer tényleg megfagyaszt. Valami nagyokos úgy állította be, hogy kellemes téli hőmérséklet uralkodjon a teremben. Nyár van, mindenki bikiniben rohangál odakint, én meg pulcsiban ülök itt. De mit tenne ilyenkor egy anime girl? Valószínűleg elővenne valami lézerfegyvert, valami hiperszupert, vagy az elvontabb mesékben mindenféle varázseszközt, mint mondjuk tüzet kilövellő gyűrű. De az ügyesebbek egyszerűen csak úgy tennének, ahogy én is tennék: Egy hatalmas ugrással felröppennék a magasba és még a levegőben lerúgnám a csúnya szörnyet. Persze, nem biztos, hogy azonnal megadná magát, lehet hogy hosszú harc lenne. Megeshet, hogy többször kéne ugrani is, mert a gravitáció az gravitáció. Hiába anime girl az ember lánya, csak nem lóghat a levegőben folyamatosan. Meg hát a magassarkú csizma is úgy dögös, ha az ember a földön áll benne. Mert ugye olyankor feszül a vádli, és magasabbnak is tűnik az anime harcos, szépen megnyújtva a lábai. Aztán hopp, a következő ugrás. A haja közben lobog a szélben, vagy is a hűs fuvallatban, amit az ellenfél küld felé. Kitartóan harcol. Vagyis harcolnak, mert az anime girl sem adja fel. Hogy is adná, hiszen ő a hős. Nehogymár egy ilyen rozzant tákomány legyőzze ŐT, aki már annyi harcot megvívott mindenféle cyborgokkal (vagy mi az), meg szellemekkel, meg mindenféle varázslókkal. Amanit nem lehet legyőzni, és bár ebben a világban más az ellenfél, de nem erősebb ez sem mint a többi.

Vagy úgy is tehetnék, mint az átlagos, hétköznapi emberek, akik nem anime girlök, és futhatnám a fölösleges köröket: lemenni a portáshoz, megkérdezni, hogy kit keressek a problémával, aztán elkérni tőle a távirányítót és kikapcsolni ezt az Isten átkát. Igen, lehetne így is, de akkor mitől lennék anime girl?

Gondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne vendégeket fogadni.

A vendégre persze készülni kell. Mert én azt tartom, hogy a vendéget úgy kell fogadni, hogy máskor is szívesen jöjjön vissza hozzánk.

Mert a vendég csak szívesen látott lehet. Nincs olyan, hogy nem szívesen látott vendég. Az már nem vendég, hanem alkalmatlankodó.

A várt vendég külön öröm, mert arra lehet készülni. A váratlanra nem, de ezért érdemes úgy élni, hogy akármikor tudjunk vendéget fogadni. Nekem ez sokszor nem sikerül.

És ott van még a nagyon várt, az a várva várt vendég, akinek a jöttén csak örülni lehet. Akire úgy készülünk, mint még senkire. És lehet, hogy mégsem jön el, de csak várjuk...és várjuk...és várjuk...Addig,amíg be nem toppan. És akkor megérte minden  készülődés. 

Miután meguntam a netet (átmenetileg), elmentem, hogy vegyek valami kaját a kínaiban, mert egész nap nem ettem semmit, egészen mostanáig (20:00).

Előtte megnéztem mi maradt a hajdan otthonos szobából. Nem sok. Nagyjából az én cuccaim, az az apró, szinte csak ágyméretű hely. Julcsi hagyott itt néhány cuccot, meg a szórakoztatásomat szolgáló tévét és rádiót, de már nem olyan jó itt lakni, mint régen. A falak fehérek és üresek, mint egy kórház. Az asztal is más helyen van, az ágy is. Julcsi rengeteg cucca helyett már csak az üres befőttes üvegek vannak itt. És a szekrényben a ruhái, szatyrokba pakolva. Az ágyaik üresen. Csúnya, mert kissé ütött kopott. Mónikáéra rátettem az ágytakarómat. Az lesz a nappali rezidenciám. Az enyémet meg alvósan hagyom. Nem kell majd ágyazgatni.

A fürdőn nincs nagy változás, kicsit olyan, mintha fogytán lennének a tisztálkodási felszerelések, de attól még látszik, hogy lakják a szobát.Ebben Zsaniék cuccai is közrejátszanak.

Mónika is itthagyta a tusfürdőjét. Ez jó, ebből tudom, hogy visszajön még. Én is össze vagyok már kicsit pakolva. Anyu és mama jönnek csütörtökön és együtt elviszünk egy csomó cuccot. Mert egyszerre képtelen lennék. Így is bele fogok gebedni, amíg ezeket kiviszem a Stadionokhoz. Mónika nekem adta a gurulós bőröndjét, ami sajnos már nem gurul, de bízom benne, hogy apu még meg tudja csinálni. Jó lenne, mert Mónika ki akarta dobni. Kár lett volna, olyan szép kis bőrönd.

Aztán láttam két lányt, amint felköltöztek a harmadikon lévő szobákba. Na mondom, még a végén hozzám is jön valaki. De nem akarom.Ne jöjjön. Egyrészt már erre a kis időre nem akarok megszokni egy másik embert, meg alkalmazkodni hozzá. Nem akarok idegennel osztozni a lakóteremen. Mellesleg visszavárom Mónikáékat, nem adom senkinek a helyüket. És olyan rég aludhattam már meztelenül. Most végre itt a lehetőség. De akkor eszembe jutott, hogy mi van, ha mondjuk megint rámjön a hányinger? Szaladjak ki meztelenül? És akkor jött a megvilágosodás: ez nem egy lakás, ez egy kollégium. És ebből tanultam: Jövőre mindenképp hozok köntöst is. :)

Na ,de vacsi. Szóval a kínait imádom. Jó a kaja (kár, hogy a tészta elfogyott és csak rizs volt), közel is van, nyitvatart vasárnap is és tök édesek az eladók. Imádnivalóak, amikor magyarul beszélnek.

És ott kellett volna abbahagynom a pénzköltést. Mert utána már nem volt szükségem semmire. De megkívántama francia krémest, amitől tegnap megfájdult a hasam. De nem vettem, mert töksokat kell várni, amíg az embert kiszolgálja valaki a Tescoban. Aztán gondoltam majd veszek túrós táskát, mert azt imádom. De az ilyen helyeken nem szokott friss lenni. A túró meg nem jó, ha bele van száradva. pedig tuti bele volt. Vettem hát jégkrémet, meg chipset. Mindig csak a hízlaló dolgok :(

A villamoson egy hapsi leszólított, hogy fagyizzak vele.Mondtam neki, hogy nem. De csak győzködött. Kérte, hogy adjam meg a telszámom. Megadtam a T-mobile-osat. Azt úgysem használom, csörgetheti. Csak nem értem én ezeket a pasikat. Nem vagyok szép, nem vagyok csinos. Ha valamitmégis a javamra akarnánk írni, akkor az az lenne, hogy azt hiszem kedves vagyok. De ezt honnan látja a villamoson a hapsi? Egyszer egy ismerősünk, egy öreg néni mondta, hogy nem vagyok különösebben szép, de nem baj, mert kedves vagyok. És hogy ez többet ér, mintha szép lennék. De én inkább szép szeretnék lenni. Valahol azt hallottam, hogy a belső szépség megszépíti az ember külsejét is. Most akkor vagy belülről sem vagyok igazán szép, vagy a tükrömmel van baj. Nem érzem magam szépnek, nem tudom magam annak látni. Volt, hogy tudtam. Nagyon szépnek, gyönyörűnek, igazi nőnek. Annak is vége.

Először kezdem az elmúlt napokkal, mert egy ideje már nem írtam.

Szóval napok óta nem alszom eleget. Tegnapelőtt például egész éjjel hányingerem volt. Vélhetőleg attól, hogy vettem be egy fájdalomcsillapítót a fogamra és nem igazán ettem előtte. Pontosabban ettem, de jóval korábban. Akár éhgyomorra is bevehettem volna ennyi erővel. Anyu szerint viszont tönkre fog menni a gyomrom a sok fájdalomcsillapítótól. Viszont, ha nem veszem be, akkor meg kikészülök a fájdalomtól. Bazi nagy lyuk...egy fogon kettő is. De most sem bátorságom, sem pénzem nincs betömetni. És van egy doboz Saridonom, ami tényleg csodás, mert pillanatok alatt elmúlik tőle a fájdalom. Szóval hánytam tőle...kb 10 éve először. Nem jó érzés. De utána aludtam , mint a tej.

Aztán Julcsival elmentünk egy termékbemutatóra a Zepterhez. Maga a bemutató jó volt, érdekes és tetszett a termék is. Meg aki a bemutatót tartotta. Nem is volt hosszú, de az értékes ajándék elmaradt. Vagyis csak a meghívott vendég (esetünkben Julcsi) kapott és a kísérő, akit magával vihetett (vagyis én) nem. De Julcsi ari volt és elosztotta az ő ajándékát. Meg kaptunk valami fénykezelést, egy tök jó lámpával, amit potom 900ezer Ft-ért meg is lehet venni. Szinte ingyen van.

És lehet menni hozzájuk nyári munkára is. Lehet, hogy elmegyek a tájékoztatóra, ami kedden lesz. Bár inkább jogot kéne tanulnom szerdára. Aztán meg csütörtökön megyek haza. Hála az égnek. Össze is csomagoltam, a cuccaim egy részét hazaviszem, mert egyszerre nem tudok hazaköltözni. De a nyári munka amúgyis kérdéses, mert nem szeretnék egész nyáron itt lenni Pesten egyedül. És nem is tudom hol laknék. A koliban nem szeretnék, mert akiket szeretek nem lesznek itt. És nem is tudom, hogy szeretnék-e a családtól távol lenni még a szünetben is. Hiányoznak. De a pénz meg kéne, és nincs pénz meló nélkül, Ózdon viszont nincs meló. Bonyolult az élet. Nem akarok felnőni, Akkor csak a gondok jönnek.

Délután meg Mónikával, Ricsivel és M-mel kimentünk a nemzeti vágtára. Nem volt olyan rossz, bár este mentünk és nem sok minden volt már. Meg annyira kedvem sem volt hozzá. De csináltunk közös képeket, amit rányomtak egy olyan bankkártyaszerű izére. Nagyon tetszik.

Aztán este történt valami, ami elgondolkodtatott. Egyikünk talált egy csomó pénzt, pontosan 11600Ft-ot. És akkor jött a nagy eszmefuttatás, hogy mi legyen vele. Felmerült, hogy osszuk el igazságosan, vagy hogy bulizzunk belőle, de valamiért minen verzióval volt valakinek problémája. Én úgy voltam vele, hogy ha már nem csurran, akkor az is jó, ha cseppen. Végülis nem én találtam, és lehet, hogy nem is találtam volna meg, mert nem néztem a földet. De kaptam én is belőle. Viszont, ami zavart, hogy ki tudja ki hagyta el? Lehet, hogy a hajléktalan, aki ott állt? Talán ez volt az utolsó pénze. Vagy a prosti, aki akkor ment el mellettünk? Talán emiatt a pénz miatt fogja megverni a stricije. Vagy egy családanya, akinek ebből kellett volna etetnie a gyerekeit? Akárki is, az biztos hogy ez nagy kiesés neki. De ezt úgysem tudtuk volna meg, mert az elveszett pénznek ezer gazdája van.

Aztán Mónika elkezdett összecsomagolni. Ma hazament. Meg Julcsi is. Egyedül leszek egy darabig, mint az első héten. Bár Julcsi jön vissza jövő héten, mert ezt- azt itthagy és csak később viszi el. Addig sem leszek magányos. De ez most nehéz lesz. Nem szeretek egyedül lenni, de hát ki szeret? Azt hiszem francia krémesbe folytom bánatom...

Ma Mónikáékkal kirándulni mentünk. Hosszas töprengés következményeként mentünk el a várba. M. mindenáron az Orczy parka szeretett volna menni, mert az közel van és amúgy is fáj a lába, mert a tegnapi focimeccs stb stb...

Én meg Mónika viszont szerettünk volna valami izgisebb helyet, ami épp azért jó, mert nem egy köpésre van. A Feneketlen- tó és a Gellért- hegy volt a mi javaslatunk, esetleg még a vár. Aztán sok lúd disznót győz alapon mi nyertünk, és a vár lett a tuti ötlet.

Nekem mindegy volt, mert még ott sem jártam. Egy éve vagyok itt, de alig ismerek valamit a városból. Örültem neki, hogy majd Mónika és M. megmutatja nekem a város eme nevezetességét.

Elindultunk, de nem jegyeztem meg, hogy melyik busszal mentünk oda, sem azt hogy hol szálltunk le. De elég barbár utakon mentünk, meg valami útszéli padkára is fel kellett lépni. Ami bokáig érő szoknyában nehézkes kicsit.

De a váraz gyönyörű. Nem olyan, mint amilyennek egy várat képzelek, mert a vár nekem az egri várral egyenlő. Ez inkább olyan úri kastély.

De jó volt elképzelni, hogy én vagyok a hercegnő, ahogy kinéztem az apró  lőréseken, meg mintha az alattvalóimra néztem volna a várfalról. Szép is lehetett akkoriban: gyönyörű ruhák, szép vár, mulatságok.

Sajnos az épületbe nem mentünk be, mert az már belépődíjas és most pénzszűkében vagyok Meg időnk is kevés volt. Elsétálgattunk a várudvaron, a szökőkútnál, a sok jóképű turista között.

Aztán mégátmentünk a halászbástyához, mert én még ott sem igen voltam. Legalábbis nem emlékszem rá. Most tetszett. M kicsit nyűgös volt, mert hát ugye a térde...

Én közben mindenféle "történyelmi tényekkel" szórakoztattam szegénykét, hogy ugye amikor a törökök a második világháborúban megölték Babitsot...aztán rájött, hogy minden szavam hazugság. De izgi volt.

És ott is meséltem, meséltem és meséltem. A királylányról, aki a szegény fiúhoz akart menni, de szerette volna, ha az előbb bebizonyítja szerelmét. És ekkor kezdte el építeni a halászbástyát, szerelmi zálogul, egymaga. Évtizedekig építette, de mire elkészült, a királylány meghalt. Sosem ment hozzá szerelméhez. Ez persze nem igaz történet, de olyan romantikus és akár igaz is lehetne.

Meg ontottam magamból a különféle történeteket, amik tényleg jónak tűntek. De nem volt szép dolog elhitetni vele olyasmiket, amik nem igazak és történelmi tényként mondani neki.

Mindent összevetve jó volt az egész nap. Én jól éreztem magam. Aztán meg végre láttam igazi hamburgert is, nem azt a mekis vackot. A baj az, hogy egy lánynál láttam, és nem azt hogy hol vette. Pedig Mónikával már egy jó ideje azt ennénk.

De majd az is meglesz. 

Most, hogy itt a jó idő, nem tudok másra gondolni, mint a nyárra. És a nyaralásra.

Igaz, ami igaz, vizsgaidőszak van, de én nem a vizsgákat érzem, hanem a napsütést, a jó hangulatot. Ritkán volt ilyen az utóbbi időben, főleg, hogy megint csalódtam valakiben, akiben azt hiszem az a sorsom, hogy még rengeteget csalódjak. Megint hittem neki, megint bíztam benne, de megint nem kellett volna. Hiába figyelmeztettek sokan, én nem hallgattam senkire, csak arra a kis hangra, ami azt mondta, hogy az emberek változnak. Megint tévedett.

De nem is ez a fontos, hanem hogy amióta jó idő van, hamarabb túlteszem magam az élet apró és nem éppen apró szemétségein. Például, hogy mindenkinek van pasija, csak nekem nincs. Hogy mindenki a párjával megy mindenhova és csak én vagyok kitaszított, magányos nyomorult. Néha rámtör a szomorúság, de elmúlik. Tényleg hamar.

Vagy, hogy itt vannak a hülye vizsgák. Na püff neki. Majd lesz valahogy, mert tanulni a szabadban is lehet és akkor már kellemeset a hasznossal. A legjobb persze az lenne, hogy a pasimmal tanulni a szabadban...De most jó ez így. A vizsgák meg nem a világ legfontosabb dolgai. Lesznek máskor is, és bármikor lehet javítani. Persze nem ez a fő cél, de vigasznak jó, ha mégsem úgy sikerül valami, ahogy az ember eltervezi.

Aztán ez a mai arculcsapás is. Annyira haragudtam rá, annyira gyűlöltem. Nem annyira, mint régen, de azért eléggé. Az első pofon mindig nagyon üt, a másodikra valahol már készül az ember. Harmadikra meg nem ad lehetőséget. Én biztos vagyok benne, hogy adok még neki sokadikra is esélyt. Nem érdemli meg. Én meg jobban szerettem, mint saját magamat. Igazi szeretettel. Elhittem, hogy talán én is fontos vagyok neki, de ez nem volt igaz. Én nem erőltetem többet a barátságot sem, annak ellenére, hogy kivitelezhetőnek tűnt. De csak tűnt. Másról szólt, egyéni érdekekről. Végülis van elég barátom. Olyanok, akik igenis szeretnének velem találkozni. Olyanok, akiknek a szavára lehet adni. Olyanok, akik tényleg fontosnak tartanak engem. Igazi jó emberek.

De egyébként annak ellenére, hogy nagyon megrázott ez az egész, hamar túllettem az egészen. Gyors dühöngés, pár csepp könny, hirtelen felindulásból elkövetett mosogatás és a lehiggadás pilanatai. Aztán irány a focimeccs, az iskolai sportnapon. Valami parkban volt, nagyon szép helyen. Jól éreztem magam. Nagyon szeretek Mónikáékkal lenni, mert mindig kaphatók a közös programokra. Nem az a szobában ülős tipus, ami nagyon jó. Néha megfulladok a koliszobában. Nem is leszek már ott sokat. Amennyi időt lehet a napon töltök, káros sugarak ide vagy oda. És éljen a vattacukor, amit holnap venni fogok. Ezer éve nem ettem vattacukrot, épp itt az ideje.

Azt hiszem a napsugárzás nyugtatólag hat rám. És sokat kell napoznom, mert ki szeret ideges lenni? 

Miközben írtam a társtöri vizsgát, és a szél lágyan simogatta a karom a rekkenő hőségben, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha hatalmas szélvihar támadna és a nyitott ablakon át befújna, majd a dolgazotamot vinné magával. Ahogy a levegőben keringene a lap, senki nem tudná megmondani, hogy mennyit és mit írtam rá. Meglehet, hogy semmit a nevemen és a kérdéseken kívül, de az is lehet, hogy olyan tudományosan és alaposan dolgoztam ki a kérdéseket, hogy az már szinte egy új szakirodalommá áll össze és a tanár mosolyogva adná át nekem a diplomáját. (Erre persze kicsi az esély, de mivel nem tudni mi van a lapon, ez sem kizárható.)

Szóval tekintsünk el attól a gonosz javaslattól, hogy esetleg írjam újra a dogát és kapjak ötöst automatikusan.De nem is ez a fontos, hanem ami azzal a boldogtalan lappal ezután történik.

Mert az ugye repül a levegőben és nem akar megállni. Elhagyja a Dankó utcát, az egész 8. kerületet, a fővárost, a megyét, az országot. Talán még a földrészt is. Eljut mondjuk egy ismeretlen kis szigetre, ahol ismeretlen vad törzs lakik. Éppen egyik pogány rituáléjukat végzik, amikor az égből egyszercsak lehull a hófehér lapocska, rajta az én gyöngybetűim. Az írás számukra teljesen ismeretlen, alighanem valamiféle Isteni, szent tárgynak tekintenék. Oltárukra állítanák és imádkoznának hozzá.

Ám egyszer csak hódítók érkeznének, felfedeznék az őslakosokat és megpróbálkoznának azzal, hogy civilizált embereket neveljenek belőlük. Az őslakók nem engednének. Ragaszkodnának saját, megszokott életformájukhoz. Ebből kisebb harc alakulna ki, majd a bennszülöttek isteneiknek feláldoznák a "hitetleneket". De a vérengzés csak további vérszomjhoz vezet. A Föld kulturáltabb részei támadni kezdenék a vadakat, majd kiirtanák őket egytől egyig.

Miután a sziget lakói megsemmisültek, és mindenki elfelejtkezett arról, hogy a sziget valaha is létezett, régészek fedezik fel a területet. Próbálják megfejteni, hogyan élhettek az őslakók és sok egyéb tárgy között előkerül az én dolgozatom is. Rajta a nevem, a jobb felső sarokban. Múzeumokban állítják ki, mint a babonás népek szent ereklyéjét. A leszármazottaim milliókat kapnának és híres lennék.

Azt hiszem ez lenne a legjobb. Mindenesetre jobb, mint beadni a dolgozatot és egyest kapni. Aztán mindenki elfelejtené, hogy valaha is megírtam, ráadásul nem is túl jól.

Csak fújt volna jobban a szél... 

Tegnap Mónikával kimentünk a Margitszigetre. Nem úgy alakult, ahogy terveztük, de azért jó volt. Napoztunk kicsit, meg néztük a futókat. Nagyon sokan vannak, és én még most sem tudom megérteni, hogy miért futnak az emberek hosszú időn keresztül a tűző napon. Jó, a sport egészséges, de a délutáni forróságban nem jó a napon lenni. Nem is egészséges.

De nézni jó volt őket, meg a Dunán elhaladó hajókat, meg ahogy a víz mosta a köveket. Ez mindig lenyűgözött. És maga a Duna is. Valami csodálatos. Még az sem sokat vett el a szépségéből, hogy megtudtam, hogy abba ömlik a város szennyvize. Lehet, hogy ez olyasmi, amit alap tudni, de én azt hittem, hogy a Duna szent és sérthetetlen. Meg annyian úszkálnak benne. Hát erős gyomruk lehet, annyi biztos. Én max a lábam lógatnám bele (de már az is megfontolandó). Lehet mondjuk, hogy azért sem lenne tanácsos benne úszkálni, mert nem tudok. Megfulladni meg nem akarok.

Bár...azt hiszem romantikus lehet a Dunába fulladni. Mint Arany János Híd-avatásában. Az akkor még új hídról, a Margit hídról. Nem is tudom. Néha, amikor nézem a vizet, és lágy hullámok fodrozódnak rajta, szinte húz magához. Persze nem ugranék bele, annyira hülye nem vagyok, de jó lenne benne úszni. Vagy valahogy a részévé válni. Együtt hullámozni a vízzel.

Ma újra kimentünk, de már nem csak ketten. A suliból többen is voltak ott. Először nem volt kedvem így odamenni, mert úgy készültem, hogy bikiniben fogok napozni, és annyi ismerős ember előtt csak nem fogok egyszál semmiben flangálni. Mert ugye nem vagyok én olyan jó nő, hogy mutogassam magam.De ha nem napozok, akkor mindig ilyen hófehér leszek. Mint a hipóreklám.

Végül erőt vettem magamon és a bikini felső részét felvettem. Muszáj volt felavatni, mert tegnap vettem és még nem volt alkalmam hordani. Pedig annyira örültem neki. Felvettem hozzá a vattacukorrózsaszín szoknyám (pont illik hozzá, mert a bikini is rózsaszín) és irány a város napos oldala.

Kifeküdtünk a napra, abban a reményben, hogy lesz némi színünk. Én legalábbis bíztam benne, Mónika tudta, hogy a bőre csak égésre hajlamos, nem barnulásra. Én azért még nem adom fel a reményt. Az alapszinem meglett, olyan kis vöröses. Utána rakódik rá a barna, nem? Csak előbb le kell hámlanom. A csütörtöki vidámparki égés még most hámlik le rólam (huh, tényleg, még a vidámparkról is kell írnom).

A többiek jófejek voltak éskedvesek. Kár lett volna nem menni. És jól éreztem magam.

Ha minden igaz (bár soha nincs olyan, hogy minden jól jön össze), akkor holnap is kinézünk. De nem tudom kell-e még nekem a napsugárzás. Meg a káros sugarak, meg a bőrrák. De én szeretem (nem a bőrrákot, hanem a napot).

A Margitsziget meg egy tök laza hely. Furcsán meglepő volt, hogy az emberek bikiniben napoznak ott, mint holmi strandon. És a szökőkút közelében még strandszerűbb az élet. Még a lábukat is lógatják a vízbe. Annyira jó lehet. Mi kicsit beljebb voltunk, nem a legelején a szigetnek.

De a legjobb az volt az egészben, hogy új élményeket szereztem a szigetről. Ha legközelebb ott járok, már nem csak az jut eszembe, hogy milyen boldog voltam ott X-el, meg Y-nal, hanem olyan emlékek is előjönnek, amik az idő távolából nézve is szépek. És olyanok, amik bármikor újraélhetők. Nem csak a múlandóság, az álmok valóraválása majd széthullása, hanem a boldogság is ott rejtőzik ezentúl a Margitszigeten. És ezért már tényleg érdemes visszamenni. Újra és újra...

Egy fiú és egy lány rohan a sűrű, éjjeli erdőben.

Elől a fiú maga után vonszolva a lányt. A fiú magas és büszke, arca kemény, szeme zord. Látszik rajta, hogy nem risztják meg az erdő kísérteties hangjai. Megy előre bátran és sietve. A lány törékeny, riadt szemű. Léptei lassúak, nem is haladna, ha a fiú nem húzná maga után. Retteg, fél, fel-felsikolt.

Tüskék közt járnak, de a fiú nem törődik vele. A lány gyenge bőréből egyre több helyen serken ki vér, haját tépik a vad ágak. Nem sír, nem könnyezik.

-Hová viszel?-kérdi a fiútól.

-Ne kérdezz, csak szedd a lábad.

-Tudni akarom, hogy hová megyünk. Nem tetszik ez a hely. És az sem, ahogy rámnézel. Megijesztesz.

-Nem baj, csak ne tarts fel. Haladjunk, még sokat kell mennünk.

-De hová.

-Majd megtudod, csak gyere!

A lány úgy tett, ahogy a fiú mondta, ment szó nélkül. A táj végig zord volt, a régi sebei nem tudtak gyógyulni és millió újat szerzett. Azt hitte meghal fájdalmában, de volt egy halvány reménysugár, ami erőt adott neki a haladáshoz.

-Pihenjünk egy kicsit!-kérte a fiút.

-Nem lehet, oda kell érnünk hajnalig.

-Csak egy percet, fáradt vagyok és szomjas.

-Nem bánom. De csak egy precre.-s azzal egy üveg vodkát nyújtott a lánynak.

A lány lassan belekortyolt. Bár szomjas volt, nem esett neki jól az ital. Erős volt és szinte marta a torkát. De egyre többet és többet ivott, míg végül szédülni kezdett.

-Megéri nekem veled tartani?-kérdezte keserűen.

-Megkérdeztem jössz-e. Nem erőltettem semmit. Te akartál velem jöbbi.

-Azt mondtad,ha szeretlek, akkor megteszem. Tudod, hogy szeretlek.

-Na, akkor erről ennyit.

-De mit kapok én cserébe? És mit kell tennem? Miért volt olyan fontos, hogy veled jöjjek?

-Majd idővel megtudsz mindent. És hogy mit kapsz? Én nem ígértem neked semmit. Nem mondtam, hogy bármit is kapsz. De rajtam segítesz.

-Ó, hát akkor megéri. Érted bármit megteszek. A világ végéig is elmennék érted.

-Ennek örülök. Most viszont mennünk kell.

Már majdnem hajnalodott, amikor egy erdei tisztáshoz értek. De a tisztás sötétebb volt, mint az egész erdő. Középen egy koromfekete kastály állt, többméteres kerítéssel körülvéve. Hatalmas fák álltak a kerítés mellett, águk betakarta a kastély udvarát. A lányban félelmet ébresztett a hely. A fiú magabiztosan és határozottan nézett az épületre. Ajkán halvány mosoly jelent meg, amikor a lány sápadt arcára nézett.

-Ez az a hely-mondta a legtermészetesebb hangon.

-Én ide be nem megyek.- válaszolt a lány.

-Meg kell tenned. Megígérted. Tedd meg értem! Kérlek!

-De mi van ott bent?

-Nem lesz semmi bajod, ígérem...

-Te is velem jössz?

-Persze. Nem engedlek be egyedül.

Azzal a fiú gyengéden kézen fogta a lányt és a vaskapu felé sietett vele. A kaput ijesztő szörnyek képei díszítették. A kilincse nagy volt és rozsdamarta. A fiú alig bírta lenyomni.

Amikor bejutottak a kertbe, a lány gyorsan körbenézett. A fák sokkal félelmetesebbek voltak, mint eddig. A szél vadul fújta őket és minden percben mintha a lányt akarták volna elkapni. A fiú felé csak egyszer nyúltak az erős ágak, de ő haragosan intett feléjük és szinte megrémülve hátrálni kezdtek.

A kert végében sírok hevertek, egész frissek és ősrégiek is. Némelyiken már csak az elkorhadt kereszt látszott. Egyiken sem volt név, csak a kereszt és egy-egy selyemszalag. Mindegyik más színű és valami rozsdabarna folt volt az összesen.

A kastély bejáratát két bronzból készült tigris őrizte. Bár szobrok voltak, volt valami élethű a tekintetükben. Az egyik ufógrani készült, a másik támadópózban vicsorított a fogaival.

Amikor közeledtek feléjük, a lány látta, hogy az egyik megmozdul. Nem nagyon, alig láthatóan, de ő látta.

-Én itt nem megyek be!Meg fognak támadni!-rántotta meg a fiú karját.

-Nem is, majd hátul megyünk be. Ott biztonságosabb. Nem engedném, hogy baj érjen téged.

Azzal, ahogy mondta, megkerülték az egész kastélyt. A lány sehol nem látott hátsó bejáratot. De ekkor a fiú megkopogtatta a falat és az hirtelen szétnyílt egy kicsit. Apró nyílás keletkezett, de ahhoz elég, hogy a fiú és a lány átférjenek rajta. Lassan haladtak befelé.

Egy végtelennek tűnő folyosóra értek, ahonnan számtalan szoba nyílt. Mindegyik szoba ajtaja más színű volt, és mindegyikre egy női név volt írva.

-Merre megyünk? Mi ez a hely? Félek!

-Ne félj, a folyosó végén lesz, amit keresek.

-Mik ezek a nevek? Mik ezek a színek?

-Jobb, ha nem kérdezel semmit. Idővel úgyis mindent megtudsz.

Azzal mentek tovább. Az út nem akart véget érni, s a lányban egyre több volt a szorongás.

Végül elértek a folyosó utolsó szobájához. Más volt, mint a többi, nem volt rajta név. Rajta hófehér szalag.

A folyosó egy nagy teremben folytatódott, ahol díszes aranytrón állt. Körülötte mindenféle csúszómászók és hatalmas fekete madarak. A trónon pedig egy rút alak.

Olyan volt, mint egy szörny. A szeme sárga és szikrázó, a bőre pikkelyes, szájából hatalmas agyar állt ki.

-Szóval megjöttetek. Órák óta várok rátok. Ő lenne az?

-Igen Ő-bólintott a fiú.

-Szép, és pont megfelelő. Utolsó és legértékesebb darabja gyűjteményemnek. Ő lesz a fehér.

-Miről beszél ez a szörnyeteg?-nézett a fiúra ijedten a lány. 

-Te most itt maradsz kedvesem.

-Milyen gyönyörű. Milyen ijedt az arca. Tiszta és ártatlan. Pont őt kerestem. Mi a neved gyermekem?

A lány nem válaszolt, nem értett semmit az egészből. Helyette a fiú válaszolt a szörnynek, aki egyre türelmetlenebbül várt.

- Melanie, a neve Melanie.

-Melanie, milyen gyönyörű név. Maga a tisztaság. Jó helyed lesz itt nálam Melanie. Te leszel palotám királynője.

-Akkor én mehetek is?- kérdezte a fiú.

-Menj, szabad vagy. Megnyerted magadnak az örök életet. A halál most lemond rólad. Életed helyett szívesen fogadja áldozatodat.

-Én lennék az áldozat? Te eladtál engem a halálnak?

-Nekem már nem kellettél. Így még hasznodat vettem.

-És most mi lesz velem? Mi fog itt történni?

-Azt már ne tőlem kérdezd. Az én alkum addig szólt, hogy elhozlak ide. A többit a leendő férjedtől kérdezd.

És a fiú elment. A halál levette róla kezét, s helyette a lányt tartotta kastélyában. A lányt, aki bár nem halt meg, mégis a halál áldozata lett. És nála maradt örök időkig. De hogy mi lett vele? Azt a fiú már nem tudta elmesélni, más pedig nem volt olyan szerencsés, hogy visszatérjen a halál kastélyából. Nem maradt szemtanú, nem maradt senki, aki elmesélhette volna. 

A hétvégén rögtönzött keresztelőt tartottunk, pontosabban tartottam. Az új kiscicáinknak adtam neveket. Eddig azért kellett név nélkül élniük, mert mikor utoljára láttam őket, még túl picik és törékenyek voltak ahhoz, hogy kivegyem őket az anyjuk mellől. Már pedig nem lehet nevet adni valakinek, akit nem is látsz. Kb. két hetesek és irtó aranyosak. Most valahol félúton vannak az igazi macska külső és a születéskori patkányformájuk között. Mert az tény, hogy amikor megszületnek, nem a legszebbek. De a gyerekek sem igazán szépek születéskor. És bár anya szokta mondani az újszülött cicákra, hogy nagyon csúnyák, én már akkor is látok bennük valami rejtett bájt. Pedig még olyanok, mintha csupaszok lennének, mert még rájuk van tapadva a nedves szőrük, a szemük pedig csukva, a lábuk vékonyka és mind a négyen elférnek az ember két tenyerében.

De egy hét alatt egész megformásodtak. A szemük kezd kinyílni, sokat nőttek és egyre ügyesebben csúsznak- másznak. Édesen dorombolnak olykor-olykor, de többnyire még csak szoptatáskor. Simizésre még nem igazán reagálnak. Talán még meg is ijednek kicsit, mert ugye még nem látnak. A nyávogással is vannak még problémáik, inkább vékonyka nyöszörgést tudnak kisajtolni magukból.

Szóval négyen vannak, és mind a négy hófehér. Fura, mert mindig van köztük szürke. Az anyjuk és az apjuk is teljesen fehér, de nagyszülői ágról mindig örökli néhány a sötétebb színeket. Most háromnak van a fején egy-egy fekete folt. Szinte ugyanott mindnek.

Azt hiszem mind lányok. Mondjuk én ezt annyira nem tudom megállapítani. Bár gondolom nem nagy nehézség: ha van kuki, akkor fiú, ha meg nincs, akkor lány. Nekik nincs, legalábbis én nem találom. De lehet még olyan pici, hogy nem látszik. Vagy fogalmam sincs. Mondom, nem értek hozzá. De még mindig jobb, mint egy volt gimis osztálytársam, aki megkérdezte tőlem, hogy honnan tudom eldönteni, hogy milyen nemű egy cica. Mondom neki, hogy mit keressen. Erre mondta, hogy azt tudja, de hol? Ledöbbentem. Szóval, ha rajta kívül valaki még nem tudná: a két hátsó lábuk között, a cica has felőli részén.

Tehát most már neve is van a négy kis hercegnőnek. Mindenki szerint hülyeség, mert úgysem tartjuk meg őket, de én szeretem a nevükön szólítani őket.

Tesóm egyébként meg akar egyet tartani, és akkor átnevezi, mert neki nem tetszik az a név, amit én adok.

Köszöntsük tehát Hopeot, Beautyt, Peacet és Joyt..

Joy és Hope

 

Joy , Peace és Beauty

Ha a rossz emlékekre és rossz érzésekre gondolok, akkor fáj a szívem. Ezt akartam elkerülni, így gondoltam emlékezem inkább a múlt boldogságára, és akkor majd jó lesz. Ezt tettem. De nem lett jó, mert eszembe jutott, hogy hiányzik az a boldogság, meg hogy neki nem volt olyan szép a múlt, mint nekem. Nem volt olyan szép, hogy meg akarjon tartani magának.

Igaza lehet. Biztos jobb egyedül, mint azzal, aki szeret és akivel boldog vagy.

Hát koccintsunk az Ő magányára és az én örökké tartó boldogtalanságomra!

Ma is, mint minden szombaton, kimentünk a piacra vásárolni.

És még csak most jöttem rá, hogy mennyire szeretem is én ezt. Ózdnak szerintem egész nagy piaca van, és két részre osztható.

Az egész a városközpontban helyezkedik el, mintegy 40-45 percnyi járásra tőlünk. A hozzánk közelebb eső rész a zöldséges piac. Ilyenkor valahogy gyönyörű ez a rész, mert a legelején árulják a virágokat. Mindenféle cserepes virágok kaphatók itt már egy ideje és az elmúlt hetekben megjelentek a vágott virágok is.

Utána jön az egyik állomás, ahol rendszerint vásárolunk: a tojásos néni. A bolti árakhoz képest egész olcsó a tojás, és nem is olyan fürjtojás méretű. Bár ha jól tudom, akkor a boltokban is különböző méret szerint lehet tojást kapni. Meg ott van rajta az az undorító kódszám vagy cikkszám, vagy mit tudom én mi, ami a piaci tojáson nincs. De most komolyan, én nem vagyok hozzászokva, hogy mindenféléket pecsételnek a tojáshéjra. Annak mi a haszna? Nem is figyeltem még meg. Mi az? A „gyártás” dátuma? Végülis az nem rossz, mert az ember tudja, hogy friss-e. Mondjuk mi még a piacon sem vettünk záptojást. (Nem is láttam még záptojást, vagyis életemben először 1-2 hónapja. De azt sem itthon, mert mi annyi tojást eszünk, hogy ideje sincs megromlani.) Meg mi fáradtság lehet minden tojást végigpecsételni. Könnyebb lenne, ha azok a nyavalyás tyúkok már vonalkóddal együtt tojnának, mondjuk a tyúkszar helyett.

Aztán van már megszokott zöldségesünk is. Igaz, itt mindig nagy a sor, de még így is hamarabb sorra kerül az ember, mint a bevásárlóközpontokban. És a zöldség olcsóbb, frissebb, szebb. Válogatni is jobban lehet, akarom mondani érdemesebb, mert itt szép az áru, nem azok a fonnyadt vackok, amik sokszor a Tescoban mosolyognak az emberre. Mert ha itt nem tetszik az áru, akkor fél méterrel arrébb van másik, meg amellett is, és kb. további 10 helyen.

És nem messze tőle van a kedvenc húsboltunk, amit anno még én fedeztem fel, amikor egy iskola verseny miatt interjút kellett készíteni egy hentessel. Ennek már vagy 5 éve, de azóta is oda járunk. Mert olcsóóóó!!! Meg ott vannak a piaci hentespultok is, ahol szinte flörtöl a vásárlóval a füstölt kolbász, az oldalas vagy a szalonna.

Beljebb haladva van a vásárcsarnok, ahová mi nem igazán járunk. Ma viszont voltunk bent, mert nem volt máshol darált hús. Megfigyeltem, hogy miket lehet ott kapni. Hát szinte mindent: virágot, húsfélét, édességet, állateledelt, mezőgazdasági cikkeket stb. És ami a kedvencem, az a savanyú káposzta. Az egész csarnokot betölti az illata.

A zöldséges piac vége felé haladva vannak a gyümölcsök és a kekszek, csokik… Meg a lángosos, sült kolbászos, sült halas, gyrosos bódék. Régen egész sokszor vettünk itt lángost, ma már inkább a Tesco előtt vesszük meg. Itt, a piacon inkább csak a klasszikus sima, sajtos, tejfölös, sajtos-tejfölös és virslis lángos kapható. Kicsit unalmas. A Tesconál van mindenféle cifra is, mint pl. a füstölt tarjás- sajtos, vagy a mexikói chilis. Nagyon finomak és frissen vannak sütve, viszont a közepük nyers. :(

Egy patak választja el a piac két részét egymástól. A zöldséges részt hátra hagyva elérkezünk a ruhás részre.

Itt nemcsak ruhák vannak, hanem cipők, használt mobiltelefonok, függönyök, asztalterítők, bútorok, játékok, edények és egyéb apróságok.

Szeretem ezt a részt, főleg az alkalmi ruhákat. Nagyon szépek és csinosak.

És amit még nagyon szeretek, az a piac legvége, ahol az aprójószágokat árulják, mint a csibe, kiskacsa, nagy kacsa, meg minden, ami mozog. Tök cukik, bár igaz, ami igaz, szaguk is van.

De mindent összevetve szeretek itt vásárolni, mert szinte mindent megkapok, amit meg szeretnék venni, és jóval olcsóbban, mint máshol.

Bár ma akartam venni egy hajcsatot, virágosat, mint amilyen a mellékelt képen van a hajamban. Sehol nem találok már ilyet, ez pedig azóta eltört. Ha valaki esetleg olvasná a blogot, és tudja, hogy hol szerezhetek ilyet, az legyen kedves felvenni velem a kontaktot. A segítséget előre is köszönöm.

A lány csodálkozva nézte a tündért, aki előtte állt. Könnyes szemeit törölgette, hogy meggyőződhessen róla, hogy jól lát.

Jól látta. A csodálatosan szép női alak hozzá beszélt.
-Töröld le a könnyeidet. Olyan keservesen sírsz, hogy Tündérországig hallatszik a zokogásod. A kis tündérgyerekek nem tudnak aludni tőled. Ne bánkódj. Bármi is történt, biztosan jóra fordul a helyzeted. Fiatal vagy és nagyon szép.

-Az én bánatomon nem segít semmi. Nem tudom abbahagyni a kesergést. Nagyon fáj a szívem.

-Én megpróbálok segíteni rajtad. Teljesítem három kívánságod. De jól gondold meg, hogy mit kívánsz, hogy hasznodra válhasson.

-Ezen nem kell gondolkodnom sem. Szeretném, ha szeretne az, akit az életemnél is jobban szeretek...

-Ó, sajnálom, de ezt nem teljesíthetem. Nem tehetlek boldoggá, ha az más boldogságát veszélyezteti.

-De hiszen ő is boldog lenne. Mert szeretni akar engem, csak nem tud. Segíts neki ... és segíts nekem is.

-Nem tehetem, nem varázsolhatok szerelmet. A szerelem olyan, mint egy virág. Nem hajthat ki, ha nincs elvetve a mag. És itt nincs mag.

-De nemrég még volt. Virágzott is. Most miért nem lehet?

-Sosem nyíltak virágok, sosem égett a tűz. Csak te érezted azt. Ő nem akar téged. Nem segíthetek. De van három kívánságod. Ha akarod, az egyikkel kitörlöm őt a szívedből és az emlékeidből örökre.

-Nem! Azt nem akarom. Soha nem akarom őt elfelejteni.

-Akkor lássuk mit kívánnál?

-Az első kívánságom az, hogy a harmadik kívánságomat add Neki. Én már semmit nem tehetek a boldogságáért. Annyit tehetek, hogy kezébe adom a boldogság kulcsát. Hagy kívánjon, és nyissa ki az ajtót azzal a kulccsal.

-Rendben. És mi a következő kívánságod?

-Szabadulni akarok a szenvedéstől, a fájdalomtól és a szerelem kínjaitól. És igen, az élettől is. Vedd el az életem. Gyorsan és fájdalommentesen. Mert rajtam már csak a halál segíthet...

-Ne kérdd ezt tőlem. Én szeretnélek boldognak látni.

-De nem fogsz. Kérlek, ne hagyd hogy tovább szenvedjek.

-Teljesítem a kívánságod, és a harmadikat, kérésed szerint kedvesednek adom át. Te pedig hű példája leszel annak, hogy a szerelem nem szép, nem jó, hanem kegyetlen. És hogy jobb óvakodni tőle. 

-Ó, nem! A szerelem gyönyörű. Fáj, de nem lehet élni enélkül a fájdalom nélkül. És ezért nem akarok élni én sem.

A tündér egyet legyintett a pálcájával és a lány tompa fájdalmat érzett a szíve helyén. Érezte, hogy a szívelassan megszűnik dobogni, majd holtan esett össze.

A tündér egy pillanattal később már a halott lány szerelme előtt állt. A fiú rémülten  nézte a varázslatos alakot.

-Teljesítem egy kívánságod halott kedvesed kérésére. Kívánj bármit, teljesül.

-Halott kedvesem? Én ezt nem értem...

-Az, akit te eldobtál. Aki inkább meghalt, mintsem nélküled tudott volna élni. És utolsó perceiben is a te boldogságodra gondolt. Hát kívánj olyat, ami boldoggá tesz.

A fiú szomorúan nézett maga elé, szemében könnyek csillogtak, és arcán a megbánás fájdalma tükröződött.

-Meghalt...-suttogta maga elé.

Majd kívánt. Azzal a kívánsággal, amit a lánytól örökölt feltámasztotta a lányt, aki mit sem értett az egészből. Azt hitte minden jó lesz, és a fiú újra megajándékozza a szerelem boldogságával. De nem így lett. Minden ugyanúgy ment tovább és a lánynak együtt kellett élnie a fájdalommal, miközben a fiú úgy érezte, hogy tisztára mosta bűntől szennyes lelkét.

Pedig a fájdalom, amit okozott sosem múlhat el...és mindig a bűn terhe fogja nyomni lelkét.