Mi ez az érzés? Szeretet? Vagy esetleg szerelem? Azt hiszem egyik sem. Valami a kettő között. Több a szeretetnél. Jobban kötődöm hozzá, mint az normális. Jobban szeretem őt, mint önmagamat. De ez nem szerelem. Lehetne az. Biztosan lehetne. De én azt nem hagyom. Nem lenne helyes, nem lenne jó, nem lenne szabad és nem lenne viszonzott.Azt hiszem én tudnámŐt szerelemmel szeretni, sőt imádni. De nem akarom. Mert Ő engem nem szeretne. Mást szeret, és ez már mindig így lesz. Szóval esélytelen lenne, és én megtanultam magam jobban szeretni annál, hogy egy reménytelen szerelembe hajszoljam magam. De ha nem lenne reménytelen, még akkor sem. Vele többet nem! Bármikor úgy érzem, hogy kezd kihajtani a szívemben valami szerelem féle, még időben ki tudom irtani. És nagyon hatékonyan. Elég csak arra gondolnom, hogy hányszor és milyen mélyen bántott engem, és rögtön rájövök, hogy nekem az többé nem kell.
Ami most van, az jó. Nem bánthat engem, nem is akar. Nekem pedig elég, hogy tudom mi van vele, hogy vele lehetek. Az az abnormális érzés pedig, amit iránta érzek, elég ahhoz, hogy én is boldog legyek és megtegyek mindent az Ő boldogságáért.
És hogy akkor mi is az, amit érzek? Mivel rajta kívül senki iránt nem érzem ezt, nem látom szükségét annak, hogy nevet adjak neki, vagy hogy keressem a nevét, ha már van neki. Mert biztosan van. A pszichológia már elnevezte az érzelmek nagy részét, amit pedig nem, annak a költők adtak nevet. De addig, amíg csak név nélkül beszélek róla, addig hihetem, hogy ez egy egyedi érzés, valami megfoghatatlanul különleges, olyan, amire még sosem volt példa a világon.
És ez teszi az egészet olyan gyönyörűvé...
