A mai nap olyan szarul végződött, mint amennyire jól indult. Reggel találkoztunk a csajokkal a Blahán és onnan mentünk a HÉV-hez. Annyira klassz volt. Egyszer ugyan már utaztam HÉV-vel, de akkor csak egy megállót. És most valami kis HÉV bázisról indultunk, fedett volt, meg minden. Nagyon tetszett. Tök jó illat volt ott. Nem tudom milyen, azt hiszem mint a játékboltban az új játékok illata. De lehet, hogy nem is az. Mindenesetre kellemes érzéseket váltott ki belőlem.

Aztán lekéstük azt a járatot, amivel az utcai szocosok nagy része ment, mert Cicó és én elmentünk megkeresni az egyik kedves csoporttársunkat, aki szívén viselve a még meg nem érkezett tanulók sorsát, el ment körülnézni, hogy van- e még esetleg valaki, aki nem érkezett időben. De valahogy úgy járt, mint a lányok a kis gömböcben:nem jött vissza. Mi meg a mese cselekményeit híven követve utánamentünk. Aztán Edina visszatért (nem úgy mint a kis gömböcben), és onnan már miattunk késtük le a HÉV-et. És Edinának nyomós oka volt késni. Nem részletezem most, de tömören annyi, hogy egy üveg lekvár volt a bűnös, és Edina egy szörnyű katasztrófa áldozata lett. (Hát még a lekvár!!!)

Aztán az utazás is jó volt. Sokat nevettünk. A rektornál is nagyon klassz volt. Igazi kis állatkertje van (ja, bocsi, csak lesz állatkert). Vannak ott lovak, bárányok, kutyák, cicák, egy félszemű nyuszi és egy csacsi is. Az ebéd is nagyon fini volt.

Aztán mikor hazaindultunk én már kész voltam. Azt hiszem a fáradtság, a sok vizsga miattai idegeskedés, a honvágy meg a többi apróság miatt. A HÉV-en már éreztem, hogy lassacskán sírás lesz a dologból, de igyekeztem tartani magam.

Ezután elmentem a bankhoz, hogy pénzt vegyek fel, mert tegnap sajnos nem volt szerencsém. Három banknál jártam és sehová nem tudtam bemenni. Gondoltam majd ma. De a kártyám valamiért nem nyitotta az ajtót. Próbáltam finoman és lágyan...semmi reakció. Próbáltam kissé erőteljesebben, úgy harcias módra, de ez sem segített. Aztán egy gyors rántás...semmi. Majd szépen lassan végighúztam azt a nyamvadt kártyát...áááá...reménytelen.

És akkor jött az első idegösszeroppanás. A tehetetlenség, és az, hogy van pénzem, de mégsem tudok még kaját se venni, kihozta belőlem az addig felgyülemlett stresszt. Leültem a bank előtti padra, és csak zokogtam. Nem bírtam felállni, nem érdekelt, hogy ki lát vagy mit gondol rólam...csak sírtam és sírtam. Majd elindultam a troli felé (még mindig bőgve) és el akartam menni a Tescoba, de egyszerűen nem tudok úgy vásárolni, hogy nem tudom mennyi pénzem van.

Össze-vissza kóvályogtam. Ugyanazt az utat tettem meg újra és újra.

Aztán hazamentem...vagyis előbb elmentem a Fehérvári útig, mert tudtam, hogy ott kívül van az ATM és ott tudok felvenni pénzt. Persze ez elsőre nem jutott eszembe, mert messze is van, meg elvárnám a bankomtól, hogy engedjen be, ha már a saját pénzemhez akarok hozzáférni.

Utána hazamentem. Tudtam, hogy egyedül leszek, az nem is viselt meg. De amit láttam...!!!Eltűnt a függöny. Ez tette be újra a kaput. Mert ugye mindenki belát. Még átöltözni sem tudok, mert látnak. Reggel besüt a fény hajnali ötkor, és különben is semmi magánélet. Bármit teszek a szobámban ezután, azt mindenki láthatja. Újra elkapott a sírás, de még sírni sem tudtam úgy, hogy ne lássák. Fel alá járkáltam a szobában, mint a légy, aki nem találja a kijáratot. Nem tudtam hol lehetne elrejtőznöm a világ elől, ha már a szobámban sem. Nagy nehezen lenyugodtam és kínok kínját átélve felraktam a régi függönyt, ami nem is szép, nem is elég nagy. De legalább van. Ott egyensúlyoztam lábujjhegyen a radiátoron állva és arra vártam, hogy mikor esek le róla, vagy szakad ki az egész a falból. Nem történt meg egyik sem.

Mindenesetre azt hiszem, hogy tele vagyok időzített bombákkal és minél többet vagyok egyedül, annál több robban fel. Mert már nem bírom tovább.