Ma megint sikerrel kisajtoltak belőlem 100 Ft-ot a semmire.
Békésen jövök fel a mozgólépcsőn a metróból és elém ugrik egy csaj. Ismerős volt, már találkoztam vele a Ferenc körúton is, bár akkor volt nála egy lista, amire az adakozókat írta. Most semmi nem volt nála csak egy szórólap. És felvázolta, hogy rákos babáknak gyűjtenek pénzt, ingyen megkapom a szórólapot (akkor sem kéne ha ő fizetne érte, hogy elvegyem), de adakozzak öt forinttal. Mérges voltam, hogy szaros öt forintért képes feltartani, de gondoltam a "sok kicsi sokra megy" elvet követik.
Mire előhalásztam 20 forintot, mert kisebb pénzt hirtelen nem találtam. Erre közölte, hogy száz forintnál kevesebbet senki nem szokott adni, sőt, hogy tulajdonképpen mindig mindenki adakozik a jó cél érdekében. (Tudván tudom, hogy ez hazugság, de ezen nem akartam vitatkozni) Nagy mérgesen összekapartam neki egy százast, aztán a koliig dühöngtem magamban.
Nem a száz forint dühített fel, bár megtanultam, hogy néha az is nagy pénz. Hanem az elv, meg az , hogy az elmúlt egy évben egy halom pénzt adtam már ilyen- olyan nemes célokra. Mert adtam én már pénzt árváknak, állatmenhelynek,vak gyerekekből álló zenekarnak, meg még ki tudja kiknek. Kezd elegem lenni. Azt is tutira tudom, hogy a pénz sosem odament, ahová azt nekem mondták, meg azt is tudom, hogy ez jövőre máshogy lesz.Rajtam többet nem keresnek.
Nem arról van szó, hogy nem adok a szegény bácsinak, akinek hiányzik a lába, vagy a fiúnak, aki hegedűl vagy épp harmónikázik az utcán, és a kislánynak aki az anyukájával énekel az aluljáróban. De az ilyen "nemes célra gyűjtögetők" hagyjanak békén.
Megtanulok NEM-et mondani.
Amúgy amit a csaj adott szórólapot, az szart sem ért. Egy McDonald's-os Smart kártya igénylőlap volt 18 éven aluliaknak. Szóval ezt bebuktam. Vettem egy olyan szórólapot, amit a többség még ingyen sem vesz el, aki meg elveszi, az első reflexből el is dobja. Nos én nem dobtam el, hanem elolvastam (de minek?) és még fizettem is érte.
De nem a csaj volt a hibás, hanem én voltam balek.
A másik, ami ennyire idegesít, az a körlevelek elképesztő áradata.
Újabban kevesebbet kapok, naponta kb háromra csökkent a számuk. És persze mindnek az a lényege, hogy kihívom magam ellen a sorsot, ha nem küldöm tovább az összes ismerősömnek (vagy jó esetben csak 10-nek, 20-nak, de bizti ami bizti, olyat is kaptam, hogy száznak.) Én egyet sem küldtem tovább, és nem ért különösebb szerencsétlenség. Igaz, szerencse sem, de hát ugye ahhoz tovább kellett volna küldenem.
Nekem ilyenekre nincs időm, hangulatom sem. És azt sem hiszem, hogy a barátaim nagyon vágynának a tőlem kapott levelekre, amelyben közlöm, hogy ha lenyom egy billentyűt, akkor megjelenik a szerelmének a neve a monitoron. Azt hiszem nem is hinnének benne, mert az én barátaim normálisak. (Vagyis ettől tuti normálisabbak.)
Na meg a másik csoport, amit utálok, az az hogy a lelkiismeretemre akarnak hatni. Mert ha továbbküldök egy levelet minél több embernek, akkor egy kisgyerek műtétjéhez járulok hozzá. Csak remélni merem, hogy épp elég kevésbé szívtelen ember él a Földön, és majd ők segítenek a műtétre pénzt szerezni.
Na meg ott van az a kislány, aki kb fél éve eltűnt. Őt is naponta legalább ötször kéne továbbküldenem és akkor majd megtalálják. Azért remélem kapok majd olyan körlevelet is, hogy előkerült. De azt hiszem még az előkerülése után hónapokkal is az eltűnéséről kell leveleket olvasnom. (És én abban sem vagyok biztos, hogy tényleg eltűnt.)
Szóval engem mindenki kíméljen meg ezek után. Kezd elegem lenni, hogy mindenki megtalál mindenféle hülyeséggel. Végeztem az adakozással és a körlevelekkel is.
