Sokszor tehetetlenül állunk egy helyzet, vagy egy probléma előtt és nem tudjuk, hogy merre lépjünk. Tudunk-e egyáltalán lépni? Néha nem.

Én pedig nem bírom elviselni saját tehetetlenségemet.

És van, hogy nem magunkért szeretnénk tenni, hanem valakiért, aki kedves a szívünknek. Valakiért, akit jobban fáj szenvedni látni, mintha saját magunk szenvednénk. Valakiért, akinek a boldogságát a magunké elé helyezzük.

Ott állunk, és nézzük, ahogy összecsapnak feje fölött a hullámok, de nem tudunk utána úszni. És végig kell néznünk, ahogy elnyeli a mélység. Magunkban azt gondoljuk, hogy inkább cserélnénk vele, csak neki ne legyen baja, de tudjuk, hogy ez csak egy álom. Nem vállalhatjuk át más terheit.

Csak annyit tehetünk, hogy segítjük őt, a lehetőségeinkhez képest. Hogy ott vagyunk mellette, ha valakire szüksége van. Hogy szeretjük őt, jobban, mint bármikor. Hogy vigasztaljuk, ha bánatos. És minden percben éreztetjük vele, hogy bármilyen nagy is a baj, nincs egyedül, mert mi mindig minden körülmények között fogjuk a kezét. Akkoris, ha a szakadék szélén jár. Ez a barátság és ez az önzetlen szeretet.

De milyen nehéz ez, még akkoris, ha mindent megteszünk. A tudat, hogy Ő, akiből mindig erőt merítettünk, ugyanolyan gyenge, mint én vagy mint bárki más. Hogy, Ő, aki a  tornyom volt, ugyanolyan szükségét érzi egy toronynak. Hogy ő is szorulhat védelemre. Nem csalódtam benne, nem arról van szó, hogy összeomlott egy ideál. Csak rossz őt ilyen gyengének látni. 

De nem baj. Ha Ő gyenge, akkor hát majd leszek én erős. Muszáj, mert ha könnyeimetnyelem amiatt, hogy mennyire tehetetlen vagyok, akkor azzal neki nem sokat segítek.