Az adventi időszak harmadik napja van, és szépen, lassan  minden a helyére kerül. Minden olyanná kezd válni, mint a régi időken. Mint akkor, amikor boldog voltam. Egy elveszett barát ma visszatalált hozzám. És bár bennem még van egy kevés a tüskékből, amiket ő növesztett bennem, de ezek már nem veszélyesek. Nem veszélyesek se rá, se rám, sem a barátságunkra. Idővel majd ki is hullanak.

Egyébként ő nyitott felém, és nem fordítva. Egyszercsak itt termett és  csacsogott tovább, mintha nem is lett volna köztünk az a másfél hetes csend. Jó érzés volt, mert amíg nem volt itt, éreztem a hiányát. Valahogy megkedveltem és megszoktam. Kellett, hogy legyen egy barátom itt. Azt hiszem a barátokra mindenkinek nagy szüksége van. Nekem különösen, mert még a családom sincs itt velem.

És a legfurcsább, hogy előre éreztem ezt az egész békülős dolgot. Pontosabban megálmodtam. Azt álmodtam, hogy reggel bejött a szobámba, az ágyam szélére ült, megsimogatta a fejem és azt mondta „ne haragudj”. Persze a valóságban nem így történt, de nekem ez így is sokat jelentett.

Még van köztünk egy kis távolság, ami érthető. Nem tudjuk meddig vannak a másikban felállítva a határok. Meddig terjed a sértettség okozta csalódás. De minden rendben lesz.

És közeleg a karácsony is. Egyre gyorsabban és megállíthatatlanabbul. A tavalyi nem volt igazán boldog. Az idei az lesz. Az lesz, mert minden veszteségem megtérülni látszik. Talán csak egy van még, ami makacsul távol marad. De már az sem biztos, hogy sokáig.