A mai nap ért egy csalódás. Elég gyakori jelenség nálam, mert mindig mindenbe beleélem magam, anélkül, hogy biztos lenne.

Egy ismerősöm (már pont a bizalmatlánság miatt nem nevezem barátomnak) megígérte, hogy eljön vendégségbe. Elterveztem, hogy csinálok neki gofrit. Kerestem receptet (nem tudom mennyire jó), felcipeltem a sütőt meg egy halom hozzávalót. De ez még mind semmi. Elkezdtem várni a napot, amikor találkozhatok vele. Örültem neki, hogy végre vendégségest játszhatokegy olyan valakivel, akit nagyon szívesen látok vendégül. És mivel megígérte, és ő választotta ki a napot, amikor ráér, biztosra vettem, hogyeljön. Vártam és vártam, hogy pontosítsuk mikor és hol találkozunk. Nem írt, nem hívott. Később kapta csak meg az e-mailemet. Vagy későn olvasta. Nem is tudom, de már nem is fontos.

Aztán felhívott. Ismeretlen szám volt, tudtam, hogy ő az. Mindig ismeretlenül hív. Örültem, hogy hív, ugyanakkor féltem. Tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy azt mondja nem jön. Tudtam, mert ismerem őt annyira. Tudtam, mert volt már ilyen máskor is.

Anyu mondta már, hogy ne bízzak benne. Tudtam ezt én is. Tudom, hogy mit kell tennem, de néha elfeljtem a saját határaimat. Tudom, hogy mellette kell állnom. Hogy segítenem kell neki, amennyit csak tudok. És tudom, hogy ennek ellenére nem szabad tőle várnom semmit. Csak örülni annak, amit ad, de nem kérni. Sohasem kérni semmit.

Persze nem jött el. De legalább még időben szólt. Ennek ellenére nem esett kevésbé rosszul. Dolga van, ezt megértem. De ezt tudhatta volna előre. Valami azt súgja, hogy minden csak silány kifogás, mert nem meri megmondani, hogy nem szívesen jön hozzám. És minek is jönne? Unatkozzon egy félhomályos szobában valakivel, aki még csak nem is a legjobb társaság? Mert mindig ez van, és neki erre nincs szüksége.

Megharagudtam. Egyszerre voltam elkeseredett és dühös. Becsapottnak éreztem magam. Azt éreztem, hogy irtó nevetséges vagyok, mert még mindig adok a szavára. Pedig erre a legkevesebb okom sincs. Nagyon berágtam. Valami olyasmit is mondtam, hogy utálom. Így is éreztem. Kerek két percig. Egészen addig, amíg a dühtől, a tehetetlenségtől és a nevetséges lelkesedésem okozta szégyentől bőgni nem kezdtem. Akkor felszakadt minden. Mintha a haragomat sírtam volna ki magamból. És jött a bűntudat. Mert lehettem volna megértőbb. Háttérbe szoríthattam volna azt, hogy mit akarok én. Tehettem volna úgy, mintha az egész nem érintene rosszul. Tehettem volna bármit, ami üres színjátszás, de nem tettem. Hagytam, hogy az indulataim elragadjanak, és olyan szentimentálissá tegyenek, ami eredményeképpen gonosz lehetek mással. Vele. Pedig vele akartam a legkevésbé. És már annyiszor bántottam. Persze mindig próbáltam azzal mentegetni magam, hogy jogos volt. Hogy megérdemelte. Hogy ő kezdte, amikor engem bántott. És ebben mindenki megerősített, ahelyett, hogy a megbocsátást erősítették volna, vagy azt, hogy felismerjem a saját hibáimat.

Mindenesetre nem utálom. Márcsak nem is haragszom. Mérgemben megettem a brassóit, amit anyu miatta csinált (mert nagyon szereti). Az jólesett. Nem az étel, hanem, hogy az övé volt.

Aztán se harag, se rossz érzés. És persze semmi esély arra, hogy valaha is lássam még. De talán ez a legjobb. Mert nincs rá oka, hogy lásson. Nekem meg nincs rá okom, hogy még egyszer hívjam, és elszenvedjek egy újabb visszautasítást. Túl sokszor mondott már rám nemet, túl sok módon, és túl sok kérésre. Azt hiszem, többet nem szabad tőle semmit kérni. Ha ő akar valamit, majd szól. Ha nem, úgy is jó. Ha ismer, akkor tudja, hogy engem mindig megtalál, hogy sosem fogok rá igazán haragudni. És hogy sosem fogom elfelejteni.