Nem az én utosó karácsonyom, hanem a nagypapámé. Jövő ilyenkor Ő már nem lesz köztünk.Igyekeztem minél szebbé tenni ezt a karácsonyt, de nagyon ideges voltam, mert ez is olyan volt, mint a többi. Semmi különleges, semmi örökre szóló élmény.
Reggel szokás szerint itthon kezdtük a fa díszítését. És szokás szerint apu rájött, hogy valami gebasz van az égősorral. Az egyik zenéltm, de nem világított, a másik nem csinált semmit. Én nagyon sietni akartam, hogy a lehető leghamarabb mehessünk mamáékhoz. Amíg apa égőket szerelt, én összeraktam a fenyőt. 20éve ugyanaz a fánk van, és én még sosem raktam össze. Nem olyan, mint a ma kapható műfenyők, hogy csak szét kell hajtogatnia az ágakat, hanem sok-sok darabból kell megalkotni a karácsonyfát. Számozás szerint szétválogatni, majd csökkenő sorrendben összeszerelni. Nem volt kis munka, főleg mivel a tökéletességre törekedtem. Az élőfenyősök azzal kínlódnak, hogy belefaragják a fát a fenyőtalpba, mi azzal, hogy egy halom műanyagból fa legyen. Ez sem kisebb feladat.
De én sosem vágytam élő fenyőre. Egyszer volt az is, amikor apuék valahol igen nagy kedvezménnyel jutottak hozzá (hmmm....izé...hát kicsit illegálisan). Akkor örültünk neki, bár ő hatalmas káromkodások közepette tudta a talpba belevarázsolni, ami kicsit rontott a jó hangulaton. És nagyon nagy volt, és tökéletlen. Nem a legszebb, bár a díszek mindent tökéletessé tesznek. Ám a kezdeti öröm hamar semmivé lett, amikor a tűlevelek hullani kezdtek. A fa egyre kopottabb lett, mindenfelé pedig az a sok fenyőtű. Anya nem győzte takarítani és ez őt különoösebben nem lelkesítette. Egyszer pedig szaloncukor csórás közben bele is léptem egy halom tűbe. Nagy trauma volt. És a legnyagobb csalódás az volt, hogy épp, ha szilveszterig bírta az a szerencsétlen fa. A szép, apró tűjű fa hamar hullik,a hosszú levelű viszont undorítóan néz ki. A fenyőillat pedig? Na arra nem emlékszem. Azonban a múlt héten voltam egy karácsonyi ünnepségen, ahol élő fenyő volt. Gondoltam megszagolom, de nem azt kaptam, amit vártam. Karácsonyillat helyett ravatalszagot éreztem, a halotti koszorúk illatát. Ez most nem jött jól, nagyon nem.A fenyő díszítés után mamáékhoz mentünk. Először a szaloncukrokat kötöztük fel, amiben papó sokat segített. Szegénykém, gyenge, öreg kezeivel csomózgatta a madzagokat. Nem tudom mit érezhetett. Nem tudom milyen lehet a tudat, hogy jövőre mki ugyanezt csináljuk, de ő már nem lesz sehol. Nem mondott semmit, nem sírt, nem mutatta, hogy szomorú. Én nem kérdeztem tőle, mert nem akartam elrontani az utolsó karácsonyunkat azzal, hogy a haláláról beszélek. Gondol ő arra éppen eleget, mint ahogy a családban mindenki. Most örülnünk kellett annak, hogy még itt van. Múlt héten mondta anyának, hogy tudja jól, hogy meg fog halni, csak azt kívánja, hogy karácsony után történjen meg. Nem maga miatt, hanem miattunk. Hogy a karácsonyt ne szomorítsa el egy ilyen borzalmas tragédia.Most pedig csak ültünk ott, kötöttük a cukrokat és mindenféléről beszéltünk. Mindenről, ami nem betegség, nem fájdalom és nem elmúlás. Később anya is csatlakozott, így gyorsabban haladtunk.
Majd feldíszítettük a fát. Eddig minden évben papóval csináltam, most már nem bírt segíteni. De ott ült mellettünk végig. Utána kiment a konyhába és leült a székére. A székbe, ahol egész nap ül. Az ablak mögé, ahonnan nap mint nap szemléli a világ egy kis darabját. A világét, ami még az övé.Fadíszítés után mama megterített és feltálalta a karácsonyi ebédet. Az első fogás szokás szerint halászlé volt. Papónak külön csinált mama. Neki még hamarabb kiszedett egy keveset, amikor még nem volt benne csípős paprika. Mert csípőset már nem tud enni. Turmixolt neki bele egy kis kenyeret, nem sokat, csak három falatot. Ezt ette egész este. Mást már nem tud, csak folyadékot. Ebből sem evett többet pár kanálnál. Fáj neki a nyelés. A második fogás rántott hús volt és sült hal. Ő ezt már meg sem kóstolhatta. Mint ahogy a süteményeket sem. Majd megszakadt a szívem, amikor a soros mézest ettem és mondta, hogy ezt ő is nagyon szerette. De nem ehetett belőle, még a krémjéből sem. Inni sem ivott semmit. Alkoholt nem ihat. Nem ihat, mert egy hete fájdalomcsillapítós tapasza van, hogy ne szenvedjen olyan nagyon. És nem ihat, mert az alkohol marja a torkát. Az ásványvizet sem tudja meginni. Semmit, csakis a teát.De nem panaszkodik. Volt egy kisebb szóváltás az délután folyamán. Már nem tudom milyen apróságról, de a lényeg az, hogy ő próbálta elsimítani a feszültségeket. Mondta, hogy énekeljünk inkább, mert ilyenkor azt kell. Hát énekeltünk. Csak az ő kedvéért, csak neki, még egyszer utoljára.
És remélem még a szilvesztert is velünk ünnepli, mert tudom, hogy önző vagyok, de szeretném minél tovább magam mellett tudni az én drága nagypapámat.
