Mindig várunk valamire. Lehet az egy nap, egy esemény, egy személy, vagy akármi. A lényeg, hogy a várakozás (főleg, ha valami fontos dologra várunk) szinte felőrli az embert.

De megéri, mert utána ott van az, amire vártunk.

Kivéve, ha olyasmire várunk, ami nem jön el soha. Mondjuk egy telefonhívás. Amikor unottan fekszünk az ágyon, és görcsösen markoljuk a telefont. Kérjük, hogy csörögjön, de nem akar. Nem tud.

Várunk, s közben semmi mást nem teszünk, mert félünk, hogy elszalasztjuk a várva várt pillanatot. Pedig a szívünk mélyén nagyon is jól tudjuk, hogy a telefon szomorúan hallgatag marad...