Advent negyedik napja van. És nem egy boldog nap.

És holnap lesz a szülinapom. Hát igen nagyon "boldog" szülinap. A bulira, amiért a szívem szakad meg, rajtam kívül senki nem jön, egyedül meg nem sok értelme van. Szóval a szülinapi buli érdeklődés hiányában elmarad. Vagyis nem marad el, hanem én nem leszek jelen.

Aztán, ami még ennél is nagyobb szívfájdalmam, az az, hogy amire régóta vártam, abból nem lett semmi. Szerettem volna, ha eljön hozzám, ha meglátogat és beszélgethetünk. Hát nem jött. mert nem volt jól, de szerintem valami komolyabb áll a háttérben: nem is akar jönni. Megértem mert itt mindig unatkozunk csak. Nyilván neki ez nem hiányzik, akkor sem, ha nekem ez fontos. Két havonta látom 20 percet. (Most is annyit láttam. Keringtünk valami icipici parkban. Tök értelmetlen volt az egész.) És minél kevesebbett látom, annál kevésbé hiányzik. Épp ezért talán jobb is, ha nem látom. Már nincs egymásra szükségünk. Mint múltkor írtam: minden a helyére kerül. Azt hiszem ezt a dolgot is lassan a helyére teszem magamban. Bezárom és nem is engedem ki többé. Ezt kellett volna már tennem régebben is.

És nem az a baj, hogy ma nem jött el, vagy hogy nem értem meg, hogy rosszul volt. Én ezt megértem. Csak ez lassan már általánossá kezd válni. De mit is várok, mikor mindig én erőltetem a találkozást. Ma is azért lett ez a 20 perces kis séta, mert megígérte már és mint mondta "én találkozni akartam vele".

Én többé nem akarok semmit. Tőle nem. Nem erőszakoskodom. Mert azt hiszem nála én már régen a helyemre kerültem. És nem értem miért hittem, hogy dacolhatok a sorssal, és kitörhetek onnan, ahol vagyok, hogy egy új helyet keressek.