Csodálatosan kezdtem ezt az évet is. Szó se róla.

Semmit nem változtam. Az év azzal indult, hogy valakinek sikerült kellemetlen érzéseket ültetnem a lelkébe és mindezt olyan módon, hogy alig vettük észre. Még én sem. De nem is volt ez a célom soha.

Menyire mások az emberek, ami az egyiknek még egy lépsének sem számít, az a másiknak már sok-sok határt átlépett. Az én határaim vannak túl messze, vagy az övé túl közel. Mindegy az már. A lényeg az, hogy még idejében történt ez meg. Akkor amikor még csak ismerőst vesztettem el, és nem barátot.

Ez így nem  olyan vészes, akkor sem ha én szerettem volna barátságot kialakítani. De ez képtelenség is lett volna. Mindig azt hittem, hogy toronyban élek. Ez igaz, de az én tornyomnak vannak ablakai, ha úgy érzem be vagyok zárva még mindig ugorhatok, és ha szerencsém van lesz, aki elkapjon. De hatalmas szerencséje legyen annak, aki ablaktalan toronyba költözik. Mert ha rájön, hog nem boldog, még ugrani se tud. Mit tennék én akkor? Azt hiszem semmit. Csak mérgesen és keserűen verném a fejem a falba, addig amíg élénkszínű vérfolt nem maradna a hideg téglákon. És sírnék. Sírnék, hogy miért nem hagytam ablakokat.