Tegnap éjjel nem aludtam valami sokat, mára pedig egészen fáradt lettem. Délután már annyira nem bírtam nyitva tartani a szemem, hogy kénytelen voltam kicsit lepihenni. Nem akartam aludni, csak épp egy kis időre behunyni a szemem. Hogy ne aludjak el, még zenét is tettem fel, ugyanis csak akkor tudok aludni, ha csend van. Mindenféle komolyzenére esett a választásom, mert azok mégis csak nyugtatóan hatnak rám.
Aztán valahogy úgy alakult, hogy elaludtam. És nem csak aludtam, de álmodtam is, sőt még emlékszem is arra, hogy mit (pedig ez nem jellemző).
Egy hercegnő voltam, csodálatosan szép, hófehér, fodros ruhában. Egy hatalmas bálterem közepén álltam, körülöttem rengeteg ember. De valahogy mindenki olyan jelentéktelennek, olyan láthatatlannak, mozdulatlannak tűnt, mintha csak a terem díszletei lettek volna. Egyetlen ember volt köztük, aki élt, aki felkeltette a figyelmem: egy herceg. Mesésen szép volt, lehengerlő. Megbabonázva álltam és nem tudtam levenni róla a szemem. Aztán mintha valami hatalmas erővel elkezdett volna húzni maga felé. Elindultam, a lábam magától vitt. 
Odaértem elé, megálltam és rám nézett. Huncut mosoly ragyogott az ajkán, mintha csak azt akarná mondani: megvagy, elkaptalak, innen nem szabadulsz. Megborzongtam, féltem, ugyanakkor biztonságban is éreztem magam. Könnyedén meghajolt és megfogta, majd megcsókolta a kezem. A teremben hirtelen mindenki táncolni kezdett. Minden mozgott csak mi álltunk egy helyben. Majd átölelt és táncolni kezdtünk mi is. Egymást néztük végig és mosolyogtunk. Valami megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem és olyan volt, mintha sosem akarnánk elválni egymástól.
Egy oszlop mögé mentünk és megcsókolt. Nem szenvedélyesen, hanem nagyon gyengéden, alig érezhetően lehelte csókjait az ajkamra.
A következő kép már másnap hajnalban volt. A herceg épp egy lóra szállt fel, én pedig mellette álltam. Kezével megsimogatta az arcom, egy könnycsepp gördült végig az arcomon, ő pedig elvágtatott. Egy darabig szaladtam utána, majd elestem és két katona jött értem. Egy toronyba vittek és bezártak. A koszos padlón ültem hófehér báli ruhámban, ami előző este még tánc közben körülöttem hullámzott. A félhomályos szobában ide-oda járkáltam, mintha aki a kiutat keresi. De nem volt ott kiút, még ablak sem. A falat kezdtem el ütni, mintha a falakat akarnám kidönteni, de csak a kezem kezdett vérezni. Leroskadtam a padlóra. Feküdtem, mint élettelen rongybaba. A kezemből patakzott a vér, szememből folytak a könnyek, s feküdtem némán, mint aki már nagyon mesze jár a toronytól.
Ekkor felébredtem. Nem tudom mit jelenthetett, azt sem hogy jelentett-e valamit, de borzasztó érzésekkel ébredtem fel. Most azon töprengek, hogy miért álmodtam ezt, és hogy van-e valami köze az álomképeknek a jelenlegi élethelyzetemhez. Mert nincs álom jelentés nélkül.
