Most értem haza a Margitszigetről. Cicóval arra gondoltunk, hogy megismételjük a múltkori sétát.
Az eleje jó is volt, leszámítva, hogy kicsit túlöltöztem. Valamiért azt hittem, hogy nincs jó idő, így még egy mellényt is vittem magammal. Ott persze már éreztem, hogy dögmeleg van. Kicsit sétálgattunk az árnyékosban, üldögéltünk a padon, szidtuk az oktatási rendszert, meg ilyen kis apróságok. Tipikus vasárnap délutáni lazulás. Aztán továbbálltunk, mert valamiféle rovarok támadták meg Cicót (Morcit-mert a Cicóért megint lecseszés jár majd). Engem is megcsípett valami.
Elmentünk a japán kerthez. Láttunk egy kacsát, meg két teknőst és egy csomó halat. A halakat sajnos nem tudom beazonosítani, kivéve persze az aranyhalat. Nagy csalódás nekem ez az aranyhal. Ha meghallom a szót én mindig a kívánságot teljesítő, testéből fényt árasztó halra gondolok, ez meg csak úszkál...uncsi. Pedig most meg is lenne a három kívánságom. Azt hiszem elsőnek mindenképp azt kívánnám, hogy sem engem, sem azokat, akik nekem fontosak, ne tegyék át fizetősre a suliban. Másodiknak, hogy apu és Lackó végre találjon munkát. És harmadiknak egy pasit, aki szeret. Láttunk egy sirályt is. Ami azért érdekes, mert én a sirályt nagynak képzeltem. Mint Hablaty a Kis hableányban.
Elüldögéltünk ott a tónál. Néztünk magunk elé, mint a nyugdíjasok, amikor is Cicc megunta.Való igaz, hogy én is majd elaludtam. Elindultunk a villamos felé. A hídon észrevettük, hogy nagy piros betűkkel a hídra van írva (a külső részére), hogy "EDI! SZERETLEK!" Bár tudnám ki írta, azonnal hozzá mennék:) A hídról utolsó útjára engedtük pici babát, aki reggelre kilehelte a lelkét, illetve a benne enyésző héiumot. Beledobtuk a Dunába, mint valami temetési szertartás.Mondtam egy rögtönzött és nem túl szép gyászbeszédet a drágaságnak, aztán elengedtem, hogy a Fekete-tengerig meg se álljon. Egy ideig néztük, ahogy lassan úszik a part mentén (hová siessen? övé az örökkévalóság) majd eltűnt a szemünk elől. Beleveszett a hullámokba. Remélem a Greenpeace-esek nem szedik ki.
Aztán irány a villamos. Beálltunk a kis járdaszigetünkre és vártuk, hogy mikor tudunk átszaladni a kocsik között. Kb öt percet álltunk egy helyben, mire sikerült elcsípnünk a pillanatot. De olyan pangás volt akkor, hogy lazán átsétáltunk. Nevetséges volt, semmi izgalom. Majd leültünk, vártuk a villamost. Cicó nem akart hazamenni még, én is egész jól elvoltam. Javasoltam, hogy menjünk akkor mekibe, együnk egy Mcfreeze-t. Persze-mondta ő-úgyis itt a meki. Hát ő arra gondolt, amelyik a Jászai téren van. Vagyis a Margit-híd lábánál. Tök jó ötlet volt, de mi az Árpád-híd lábánál voltunk. Szóval négysávos úton vissza. Kicsit már veszélyesebb volt. Egy pasi ránk is dudált, pedig akkor még el sem indultunk. Nem értékeli az úton átfutkosós játékot.
Aztán végig a Duna mentén vissza. Találtunk egy nagyon régi levelet. Valami lakásügyi panasz az ötvenes évekből. Végigolvastuk és nagyon örültem neki. Három családról szólt és az akkori lakáskiutalásokról. El is tettem emlékbe. Cicó szerint szakdolgozat gyanús. Nekem meg csak egyszerűen tetszik.
Aztán mire átértünk egyik hídtól a másikig, majd leszakadt a lábam. Már szomjas voltam, álmos, alig mozogtak a tagjaim...csak vonszoltam magam. Megvettük a fagyit, aztán fel a villamosra. Gondoltam elmegyek a Keletiig Cicóval (ő ugyanis arra tartott) aztán onnan 30-as busszal haza, de az plusz kitérő lett volna. Hirtelen ötlettől vezérelve mégis leszálltam a Nyugatinál és az aluljáróban igyekeztem mielőbb elpusztítani a fagyit, hogy lemehessek végre a metróhoz. Rekord sebességgel tömtem magamba, aminek az lett az eredménye, hogy megfjdult a hasam, a torkom és a szám is.
Aztán hazaértem. Hulla vagyok. A lábfejem sajog, de élek. Hogy holnap hogy fogok felkelni, azt még nem tudom. De valahogy biztosan:D
