Mindig is olyan embert kerestem, akivel tökéletes harmóniában élhetek. Persze ez így eléggé elcsépelt, hiszen nyilván mindenki ezt keresi.

De én párszor úgy is éreztem, hogy ráleltem. Hogy megtaláltam azt, aki tökéletesen illik hozzám. 

Amikor először ezt éreztem, tapasztalatlan voltam és naiv. Akkor azt hittem, hogy ő az, akivel kiegészítjük egymást, mert annyi mindenben különbözünk. Sok dologban másként gondolkoztunk, ugyanakkor jól megértettük a másikat. Olyanok voltunk, mint a jin és a jang. Legalábbis ezt hittem. Majd rá kellett jönnöm, hogy Ő nem az volt, akinek hittem, nem az, akinek mutatta magát. Nem is tudtam igazán, hogy ki Ő. Még ma sem tudom, így fogalmam sincs róla, hogy lehetett-e volna a lelki társam. De azt hiszem, hogy Ő nem is akar olyat. Jól el van egyedül a maga kis világában. Mindig vannak átmeneti útitársai, de nem akarja magát elkötelezni.

A második pasival már minden más volt. Ő teljesen olyan volt, mint én. Úgy gondolkozott, úgy látta a világot. Nem lelki társak voltunk, hanem amolyan ikerlelkek. Lelkeink egymás visszatükröződései voltak, így semmi érdekeset nem találtak egymásban. Nem is lett belőle szerelem. Részéről semmiképp.

Harmadjára, amikor úgy éreztem, hogy megvan, egy pillanat alatt dőlt el minden.  Megláttam és megtetszett a szememnek. Beszélgetni kezdtünk és megtetszett a lelkemnek. Megcsókolt és megtetszett a testemnek. Rám mosolygott és máris kezében volt a szívem. De a mosolya nem nekem szólt, kedves gesztus volt csupán, amivel bárkit megajándékoz. A beszélgetések csak az én szívemig jutottak el. A lelkem megfelelő társnak tartotta az övét, de ez nem volt kölcsönös. Nem Ő volt az...megint nem Ő. Szép lett volna, ez tényleg az lehetett volna, de ez olyasmi, ami tényleg nem múlhat egy emberen.

Vajon meddig kell még várnom a lelki társamra? Mert várok, amíg kell. Mást nem is nagyon tehetek. Keresni nem fogom, én nem megyek már utána, mert annyiszor tévesztettek már meg hamis lelkek, hogy már nem vagyok benne biztos, hogy ha rátalálnék, akkor felismerném. Találjon meg Ő. Ha érzem, hogy lelke másik felének tart, ha érzem, hogy úgy viszonyul hozzám, akkor én is nyitni fogok felé.

Akkor már ismerni fogom, és nem keverhetem össze semmi mással.

Mert olyanok leszünk, mint a hold és a csillagok: az élet sötét és unalmas perceiben is egymás mellett, egymásra vigyázva, egymás társaiként.

Mert olyanok leszünk, mint a víz és a kavicsok: folyton elveszünk valamit a másiktól és adunk egy részt magunkból cserébe. Ahogy a folyó koptatja a követ s helyette vízcseppjeit hagyja a köveken.

Mert olyanok leszünk, mint két egymást el nem hagyó vándor, akiket bár millió ember vehet körül, de csakis egymás szemében látják a boldogságot. És a szemébe nézve magamat látom majd. Magamat egy sokkal boldogabb világban, ami miatta, ami Tőle boldog. És az én szemem ugyanezt a világot tükrözi majd Neki. 

Feltéve, ha valaha rám talál...