Találkoztam valakivel a napokban. Jó volt látni, de ugyanakkor felkavaró is.

Eszembe jutott, hogy régen mit jelentett nekem. Hogy mit akartam tőle. Hogy mennyire vágytam rá. Amikor megláttam, előjöttek az emlékek és úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Elfelejtettem mindent, ami azóta történt, hogy utoljára láttam: a hiányérzetet, a szomorúságot, a könnyeket. Mert akkor nem volt más csak ő, én és a boldogság. 

De sajnos nem léteznek örökké tartó pillanatok és mint egy álom, úgy foszlott szét minden, amikor elköszöntünk egymástól. Ő jobbra, én balra...és talán soha többet nem látom.

Hogy ez jó vagy rossz, azt még mindig nem tudtam eldönteni. Egyfelől rossz, mert szeretek vele lenni, szeretem látni a mosolyát, hallani a hangját, nézni, ahogy ragyog a szeme. De ugyanakkor fáj is, mert tudom, hogy az a csoda, az a tünemény sosem lehet az enyém. Nézhetem, de nem érhetek hozzá. Vágyhatok rá, de meg nem kaphatom. Álmodhatok róla, de úgyis fel kell ébredni.

És talán jobb nem látni, nem álmodni róla, ha ezzel nem érek el mást, csak hogy egy hatalmas űr tátong a szívemben.