Ma volt a diplomaosztó a Wesley-n.

Elsősorban nem amiatt mentem, hanem mert egy jegyem még mindig nem volt beírva. És mivel ez volt az utolsó utáni pillanat, hogy leadjam az indexet, muszáj volt bemennem az ünnepségre, hogy az illetékes tanárral találkozzak.

Megbeszéltük Királylánnyal, hogy a 99-es megállójában találkozunk, Cicóval pedig a  suliban. Persze Királylány késett, de én addig jól elütöttem az időt. Aztán irány be a suliba, ahol már rengeteg ember volt. Találkoztam Mónikával is. Olyan szép volt a vörös talárban. És láttam rajta, hogy örül, amiért végre vége. Négy év munka...és végre meg lett az eredménye. Hihetetlenül jó érzés lehet.

Még az ünnepség előtt akartuk beiratni a jegyet, de mire megleltük a tanárt, már nem sok volt hátra. Szóval adott volt a helyzet: meg kell várni az ünnepség végét. Addig gondoltuk, hogy befizetjük a csekket, amit ugye muszáj, mivel késve adjuk le az indexet és így ott van a késedelmi díj. Csak akkor adódott egy olyan probléma, hogy szombat van, és nincs posta. Egyébiránt itt nálunk van, meg otthon Ózdon is. Ott sajna nem volt. 

Maradt az a lehetőség, hogy nézzük végig a diplomaosztót. Én Mónika miatt egyébként is szerettem volna. Az ünnepség az udvaron volt. A vendégek már a gangon is álltak, képtelenség volt tőlük közlekedni. Felmentünk az első emeletre, egészen szélen még volt hely. Borzalmasan meleg volt, pont oda sütött a nap. És nem látszott tisztán sem Mónika, sem a diplomaátadás helyszíne. Felmentünk hát a másodikra, ott árnyékosabb volt, kevesebben is voltak, a diófa sem zavart be a képbe. Cicó (vagyis Morci) törte az utat a tömegben és nagy nehezen átverekedtük magunkat. 

Onnan fentről minden tisztán látszott, ami engem érdekelhetett. Sorban jöttek átvenni a számomra ismeretlen emberek a diplomájukat. Kezdetben mindenkinek tapsoltam, majd meguntam. És végül, amikor Mónika került sorra, akkor majdnem véresre tapsoltam a kezeimet. Nagyon büszke voltam rá. "Az én szobatársam"-ragyogott a szememben. Tudom, hogy mennyi munkájába került eljutni idáig. Végigtanulta a négy évet, megszenvedett a szakdolgozattal, sokat tanult az államvizsgára...és most a kezében tarthatta a munkája gyümölcsét. Elábrándoztam, hogy milyen jó lesz, ha egyszer én is eljutok idáig. Bár az elmúlt két év is felőrölte az idegeim, nem is tudom, hogy mi lesz a szakdolgozattal, államvizsgával, szigorlatokkal.

Na igen, a szigorlat itt van a nyakamon. Szeptemberben jön az is. Lassan el kell majd kezdenem tanulni. Aztán a szakdoga...annak is ki kellene választanom a témáját. Még át sem olvastam a lehetőségeket, de kétlem hogy lenne köze olyan, amiről képes lennék 30 oldalt írni. Szerintem a világon sincs olyan téma, amiről tudnék. Az lesz még az igazi kínszenvedés.

Aztán az ünnepség végén minden diplomás kapott lufit (kéket és fehéret). Azt egyszerre engedték el, én meg egyet szerencsére elkaptam. Királylány is fogott egyet, amiből Cicóval kiszipuzták a héliumot. Az enyémet is el akarták venni. Nem adtam. El akartam hozni emlékbe, meg azért, mert tetszett. Rajzoltam neki arcot is és ő lett a pici babám. Többször kérték a csajok, de hajthatatlan voltam. Itthon feleresztettem a plafonra, ott lebegett egy ideig. Aztán...elkezdett lefelé szállni, és végül "meghalt". Most csak fekszik az ágyon, már nem lóg a zsinege, nem táncol, ha a szél elmegy mellette. Csak van és reggelre valószínűleg össze is töpörödik.

Cicó szerkesztett egy képet az emlékére. És most ezzel zárnék: