Nem szeretem az első randikat. Mindig benne van annak a lehetősége, hogy az önbizalmam újabb pofont kap. És ez a lehetőség nagyon valószínűen lebeg.
Ma volt egy első randim. Már hetek óta beszéltem a sráccal, megkedveltem. Ugyanakkor tudtam, hogy minél kedvesebb ő, annál nagyobb és erősebb falakat kell nekem építenem magamban. És építettem, építettem...voltak rajta apró rések, de igyekeztem betömködni őket. Nem akartam találkozni sem vele, bőven elégnek tartottam, ha amolyan msn barátok vagyunk: beszélgetünk, de mindketten tudjuk, hogy semmi több nem lehet.
Találkoztunk. Előtte már nagyon ideges voltam. Tudtam, hogy nem fogok neki tetszeni, hogy nem tetszhetek pont én. Megláttam és nem akartam hinni a szememnek. Virágot hozott, két szál rózsát. És azoknak a rózsáknak a tövisei mintha a lelkembe mélyedtek volna. Virágot hozott, bízott benne, hogy majd tetszeni fogok neki, elvárásai voltak velem szemben. És akkor tudatosult bennem, hogy megbuktam. Hogy nem tudtam megfelelni az elvárásoknak és az a két szál virág nem kellene, hogy a kezemben legyen, nem érdemeltem ki őket. Nem nekem lettek szánva, hanem valakinek, akit várt, akire számított. Örültem nekik, de tudatosult is bennem, hogy valakinek csalódást okoztam. Eddigi életem során ő volt a második pasi, aki virágot adott nekem. Az elsőtől kettőt kaptam: egy majdnem-szerelem rózsát és egy szerelem rózsát. Ez a mostani jófejségi rózsa volt. Adta, mert jófej és kaptam, mert én is jófej vagyok.
Aztán kis séta, meki, kajálás és beszélgetés. Nem éreztem a szikrát, illetve éreztem, hogy ő sem érzi. A varázs, ami msnen jelen volt, élőben nem jelentkezett. Nagyon jól éreztem magam, de valami hiányzott. Tudtam, hogy nem az vagyok, akit várt. Féltem, hogy valami megtörik, már nem lesz minden olyan, mint volt. De hiszen hogy is lenne? Hiába nem volt eddig sem köztünk semmi, de egy valami ott volt: a remény. A tény, hogy potenciális barátnőjelöltként tekintett rám sokkal fontosabbá tette a barátságunkat, mint egy egyszerű ismerkedős haverkodás. Hitt benne, hogy ebből lehet komoly is, holott én végig tudtam, hogy nem vagyok elég jó hozzá. És nem is bántam. Nem is reméltem, hogy lehet valami köztünk, hiszen tisztában voltam azzal, hogy csalódni fog bennem. És nem is tehettem ellen, hiszen a külsőmön nem tudok változtatni és az ő elvárásain sem. Az elejétől mondogattam magamnak mint egy mantrát, hogy "ez csak barátság, nem akarok tőle semmit", mert tudtam, hogy csalódni csak az tud, aki vágyik. Én nem vágytam és elhitettem magammal, hogy nem is szabad vágynom.
Mindent összevetve jól éreztem magam, nem ért csalódás, nem ábrándultam ki. G. élőben is olyan mint msnen: kedves, vicces, aranyos és helyes persze. És nagyszerű barát lehet belőle, ha több nem is. Örülök, hogy megismertem és hogy olyan jókat tudok vele beszélgetni. Ha nem lenne, már hiányozna. És ő is ezt mondta rólam. Hogy ezt most is így gondolja-e azt nem tudom. Nem tudom, hogy a kedves szavak a barátnőjelöltnek szóltak-e vagy nekem. Remélem a tény, hogy nem vagyok az esete, nem változtat majd semmin és továbbra is ő lesz a kedvenc beszélgetőpartnerem:)
