Mostanában egyre többször jutnak eszembe azok a férfiak, akik valamikor, valamilyen szinten részei voltak az életemnek.
Az egész a Népligetben kezdődött, amikor Mónikát kikísértem a buszához. Kellemes meleg volt, a szél is tavasziasan fújt és azon a napon, azon a helyen eszembe jutott T. Újra láttam, ahogy a Népligetben sétáltunk rózsával a kezemben. Az első rózsa…Azok az akkor még olyan fontosnak tűnő csókok. És a boldog percek, amikor a buszra vártam és siettem vele hozzá. Olyan távoli emlékeknek tűnnek, mintha meg sem történtek volna. Olyan megfoghatatlanul messzinek, mintha ezer év telt volna el az utolsó találkozásunk óta. Szép emlék, és mégsem jelentett már semmit. Ahogy ott álltam és mélyen a gondolataimba feledkeztem, rossznak éreztem magam. Bűntudatom volt, hogy a múltra gondolok, holott a jelenem sokkal szebb, mint a múlt legszebb pillanatai voltak. Nem emlékeztem sok részletre, inkább csak érzésekre. Arra, hogy szerettem. Arra, hogy vártam. Arra, hogy reméltem.
Mindössze percekig tartott az egész emlékezés és vele együtt az a jóleső meleg a szívem helyén. Többet nem gondoltam rá, nem jutott eszembe sem ő, sem a múltunk.
Ma újra emlékezni kezdtem. A Moszkva téren vártam egy villamost és rájöttem, hogy miért olyan idegen nekem az a hely. Olyan emlékek képe dereng ott, amik szépek voltak, de múltidejűségük keserűvé teszi őket. Nem, szó sincs róla, hogy visszavágyom a múlt azon pillanataiba, de a boldogság mindig felidézi az utána következő bánatot, a csalódottságot, az elutasítást, az elszenvedett sérelmeket. I-re gondoltam. Olyan közel van az otthona onnan. Mindig ott búcsúztam el tőle. Hányszor jártam arra esténként, amikor hozzá mentem. És M is eszembe jutott. Az első randink. Az a boldogság, hogy van egy igazi kapcsolatom. Hogy valaki szeret. Ott ért véget a randi. Ott búcsúztunk el egymástól. És ma már csak az emléke van ott.
Nem szeretek emlékezni rájuk, mert már semmit nem jelentenek. Ma, amikor már újabb két ex jutott eszembe, azon gondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka. Talán a tavasz? Talán a helyszínek varázslatos hatása? Az ugyan egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy bármelyikükkel is újrakezdeném, de rossz érzés volt, hogy Norbi mellett másokra gondolok, még ha nem is úgy.
Talán hálás vagyok nekik. Hálás azért a boldogságért, amit kaptam tőlük. Az együtt töltött szép napokért, az édes csókokért, a kedves szavakért. Talán még azért is, hogy vége lett, mert különben sosem ismertem volna meg Norbit, ami nagy veszteség lett volna. Ismerem a múltam, ismerem a jelenem. Tudom, hogy soha nem voltam senkivel olyan boldog, mint Vele. Soha senkit nem szerettem úgy, mint Őt. És én sem kaptam még mástól ennyi szeretetet. A jövőmet nem ismerem ugyan, de ha választhatnék, azt is vele szeretném megélni. És hogy néha más is eszembe jut? Nem tehetek ellen, hisz az életem részei voltak. De semmit nem jelentenek már. Ha bármelyiküket meglátnám, talán újabb emlékeket idézne fel, de többé már nem gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok. Úgy alakult, ahogy. És a magam részéről szebben nem is alakulhatott volna.
