(Ennek a bejegyzésnek azért nincs címe, mert a cím, amit az elején elterveztem, amiről ténylegesen írni akartam, már nem passzol a kész bejegyzéshez. Új címet meg most nem akarok kitalálni)

Annyi minden jár mostanában a fejemben. Olyan dolgok, amik állandóan pörgetik az agyam és kérdéseket hoznak létre bennem. Csupa miért és hogyan minden gondolatom, de válaszokat egyszerűen nem találok rájuk. Lehet, hogy nem is akarom őket megválaszolni? Meglehet, hiszen vannak napok, amikor a problémák az egész lelkemre rátelepszenek, máskor pedig mintha nem is lennének. Egyik nap zavar valami, másik nap fel sem tűnik. Mindenképp velem lehet a baj. Vagy azért, mert a hangulatom mostanában elképesztő nagy kilengéseket produkál, vagy azért, mert gyáva vagyok válaszolni a kérdéseimre. Hogy mitől félek? Attól, hogy a válaszok rossz irányba befolyásolják a hangulatomat. Vagy, hogy mire választ kapok, megint eltörpül a probléma.

Azt hiszem, azt hiszem, a titkok azok, amik felemésztenek. Hogy vannak dolgok, gondolatok, amiket senkinek nem mondhatok el. Szívesen leírnám őket, szívesen megosztanám másokkal, mert talán ha kívülről látnám mindazt, ami nyomaszt, rájönnék, hogy semmiség az egész.

De ezek nem olyasmik, amiket elmondhatok a világnak. Túl bizalmas érzések, hogy a világ elé tárjam. Még a hozzám közel állóknak sem tudom megfogalmazni. Tudom, más talán semmiségnek látná, de a probléma ott kezdődik, hogy még magam előtt is próbálom titkolni ezeket a dolgokat. Nyomom őket egyre mélyebbre és mélyebbre, hogy akkor talán majd eltűnnek. Nem tűnnek. Valami pszichés instabilitás folyton visszahozza őket a felszínre.

Hülye vagyok? Hiszen boldog életem van. Miért kell több? Mit akarok még? Nem tudom. Nem vágyom most semmire. Azt hiszem, ez a baj. Egyszerűen túl tökéletes minden. Furcsa, hogy ezért panaszkodom, igaz? De amit mindig is akartam, azt elértem. Most nincs semmi, amit igazán akarok. Már nincs. Élem a mindennapjaimat, egyiket a másik után, de minden, amit még el akarok érni, nagyon messze van. Nincs más dolgom, mint várni. Sok-sok évet várni. Addig meg-azt hiszem jobb híján- elégedetlenkedek. Talán olykor meg is bántok másokat, de nem szándékosan. Egyszerűen csak nem tudok mást tenni.

Furcsa ezt így leírni. Kicsit zagyva is lett és nem is ezt a témát akartam monitorra vetni. Csak úgy tűnik, ez nagyon kikívánkozott belőlem. És meg kell vallani, ezt még így magamnak sem fogalmaztam meg soha. És most már tudom végre, hogy miért vagyok olyan rettenetesen undok.  Hát erre jó a blog, segít végiggondolni és ahogy írok, olyan tudatalatti dolgok törnek fel, amik soha nem jönnének elő máshogy. Mert tudatosan elnyomnék mindent, ami a saját gyengeségemet vagy rossz tulajdonságaimat teszi felelőssé. Nem tudom érthető volt-e, amit itt összehordtam. Nem is baj, ha nem. Én értem, és ez a fontos. És azt is tudom, mit kell tennem, hogy szépen lassan ne bolonduljak meg.