A szombat jelentős nap volt az életemben. Egy ideje kijelenthetem, hogy a mostani kapcsolatom ezidáig a leghosszabb, de szombattól már azt is elmondhatom, hogy fél éve boldog vagyok Vele.
Az eddigi kapcsolataim általában 3-4 hónapig tartottak és az utolsó egy hónap többnyire már amolyan szenvedés volt.
Kiccsel minden más. Az elején ugyan nem gondoltam, hogy hosszú kapcsolat lesz belőle (főleg, mivel arról is lemondtam, hogy egyáltalán a kapcsolat összejöhet) és mégis együtt vagyunk már október óta. Mint mondtam, a kapcsolataim általában tiszavirág életűek voltak (volt, amelyik 2 hónapig tartott csak), ezért minden hónapot szorgosan számon tartottam. Hónapról hónapra 17-én mondogattam Kiccsnek, hogy már 3 hónapja, már 4, már 5…és hogy milyen jó, hogy még mindig csodaszép az egész.
A 6. hónapra közvetlenül múlt hónap 17-e óta várok. Nem igazán vártam tőle semmit, hiszen nyilvánvaló volt, hogy sem jobban, sem kevésbé nem fogom szeretni, mégis bennem volt a boldogság, hogy fél éve vele lehetek. Nem tudom én tulajdonítok-e túl nagy jelentőséget az egésznek, de azt hiszem az első féléves kapcsolat igenis nagy dolog.
Tervezgettem, hogy majd ajándékot veszünk egymásnak, közös program és miegymás. Aztán hó elején úgy nézett ki a dolog, hogy ilyesmire most nem lesz pénzünk. Azt hiszem, nem is nagyon bántam. Az ajándékokat sosem tartottam sokra. Mármint nagyon tudok örülni nekik, de ha nem kapok, úgy is jó. És úgysem tehetne semmi boldogabbá, minthogy Ő van nekem. A közös programtól sem tudom, hogy mit vártam, hiszen hétvégén mindig együtt vagyunk, vagyis minden hétvégi programunk közös.
Azt hiszem, inkább úgy éreztem –mintegy kényszeresen- hogy az évfordulókat (meg félévforduló, vagy nem tudom minek mondják) meg kell ünnepelni. Mert úgy illik, vagy mifene. Aztán rájöttem, hogy nekem ez nem olyan fontos. Nem az a lényeg, hogy mit csinálunk aznap, hanem, hogy milyen volt az elmúlt fél év. És azt már nem tudja módosítani egyetlen megtervezett, akár már görcsösen akart nap.
Nem is terveztük különösebben. Sőt, szánom-bánom, de én is elfelejtettem. Egész hónapban eszemben volt. Talán még hét elején is beugrott, hogy akkor a szombat lesz az, de letudtam azzal, hogy van még idő. Hétvégére viszont valahogy kiment a fejemből. Sosem voltam napirenden azzal, hogy mikor hanyadika van. Sokszor még azt sem tudom milyen napja van a hétnek.
Hát így ment ki a fejemből a 17-e is. Vasárnap reggel jutott eszembe, hogy basszus, úgy telt el a féléves hóforduló, hogy észre sem vettük.
Mégsem mondhatom azt, hogy nem ünnepeltük meg méltó módon, noha nem volt benne semmi tervezés. A péntekkel kezdődött, amikor is beiktattunk egy közös mekizést. (Imádom a mekis kaját) Szóval ez egynek jó volt, mert kimozdultunk az unalomból és csináltunk valami közöset, ami a szobáján és az én szobámon kívül zajlott.
A szombat még jobb volt. Mivel pénteken rengetegen álltak sorban a mozinál, Kiccs pedig eldöntötte, hogy meglep az Alice Csodaországban 3D-vel, így másnapra foglaltunk helyet. A film tetszett, a 3D-től meg még mindig el vagyok ájulva. Igaz, ez még csak a második ilyen filmem volt.
Szóval, vasárnap reggel ugyan megdöbbenve a feledékenységem miatt, mégis boldogan nyugtáztam, hogy tervezetlenül is, de megünnepeltük a megünnepelnivalót.
És ezzel nem ért véget a hétvége, holott vasárnapra tényleg semmi tervünk nem volt. Ő a haverjaival találkozott, én meg jöttem haza. Aztán mondtam, hogy ha úgyis a közelben vannak, akkor pasis tali után ugorjon be hozzánk. Elmentünk fagyizni. (Van itt egy tuti fagyizó, ami nem csak árban jó, de a fagyijuk is finom és nagy a választék). Fagyizás közben sétálgattunk a környéken, mert hazajönni nem igazán volt kedvem. Ahogy néztük az üzleteket, megláttunk egy teázót. Illetve én nem is olvastam el, hogy az teázó, csak hogy lehet kapni muffint. „Menjünk be” –vetette fel Drágaság. Persze, csak szét akartunk nézni, meg gondolom, neki a marlenka volt a hívó szó. Hát bementünk. Ha olvastam volna a bejáratnál, hogy ez egy teaház, nem lepődtem volna meg belépéskor. Félhomály volt és nyugtató hatású zene. A lány, aki ott volt, mondta, hogy foglaljunk helyet, az asztalunkhoz hozott egy gyertyát és egy-egy füzetet a választékkal. Na, akkor már tudtuk, hogy ide már nem csak benéztünk, hanem teázni fogunk. Én nem is bántam. Szeretem a teát és az ilyen helyeken ritka finom fajták vannak.
Kb egy órát ültünk ott. Kellemesen elbeszélgettünk, és nem tudom hogy a hely tette-e, de végre sikerült megnyugodnom. Úgy éreztem, hogy az a lelkiállapot, ami az elmúlt hetekben jellemzett engem, kicsit kevésbé zavaros lett. Közelebb éreztem Őt magamhoz, mint az utóbbi időben bármikor. Talán most sikerült kicsit összeszednem magam és feltöltődnöm némi lelkesedéssel a világ iránt. Remélem, ez hosszú távon is olyan jótékony hatással lesz rám, mint amennyire tegnap jó volt.
Minden esetre újfent bebizonyosodott, hogy a spontán dolgok jobbak tudnak lenni, mint a gondosan eltervezettek. Remélem az első évfordulónk hasonlóan jó lesz. Vagy talán még jobb is :)
