Állítólag –és én nem vonom ezt kétségbe- mindenki elégedetlen magával, azzal, ahogy kinéz. De van különbség aközött, hogy talál magán valaki néhány hibát és aközött, hogy nem talál magán semmi szépet.
Én mindig is azt mondtam, hogy nincs olyan ember, akiben ne látnám meg a szépet. És tényleg így is volt ez mindig. A legcsúnyább emberen is láttam valamit, ami nagyon tetszett. Ha mást nem, a szemét vagy a haját. Egyetlen ember azonban mégis van, akit akárhogy nézek, nem tudok szépnek látni. Bárhogy szemlélem a legkisebb porcikájáig, csak hibákat találok benne. Ő az a lány, ott a tükör másik oldalán.
Hogy láttam-e őt valaha szépnek? Azt hiszem soha. Talán kicsi koromban voltam vele utoljára igazán elégedett, amikor is még nem nagyon jelentett nekem semmi pozitívat a szép fogalma. Vagyis a magam szépsége nem. Mert mások szépségét már akkor is észrevettem. Emlékszem, még általános iskola alsó tagozatába jártam, amikor néztem a lányokat, akik gimiből jöttek lefelé, és reméltem, hogy ha annyi idős leszek, majd én is szép leszek, mint ők.
Eljött a gimi is, és rá kellett jönnöm, hogy a szépség nem azzal együtt jön. Nem lettem szebb. Talán még csúnyultam is. Mindig nagyobb darab voltam, mint az átlag korombeliek és a gimi kezdetén elleptek a pattanások is. Nem voltam soha az a tipikus lányos lány. Nem hordtam divatos ruhákat, sem magas sarkú cipőt. Még csak nem is sminkeltem magam.
A suliban a mindenki által csúnyáknak tartott csajok között voltam, és saját csúfságom még szembetűnőbb volt, mivel a barátnőim mind csinosak voltak. Előbb-utóbb mindenkinek lett pasija is (a gimi végére volt, aki már több kapcsolaton is túl volt), engem kivéve. Valahogy, érdeklődés hiányában elmaradt. És nem én voltam, aki nem érdeklődött.
Hiába volt sok barátnőm, akik szerettek. Hiába mondta mindenki, hogy kedves vagyok és okos, nem számított. Én szép akartam lenni. Annyira, mint mások. Annyira, mint a többség. Nem akartam mindenkinél szebb lenni, nem akartam kitűnni a tömegből, csak szépen elvegyülni. Úgy, hogy negatívan sem lógok ki a sorból.
Vége lett a giminek, de külsőségekben nem változtam semmit. Aztán a főiskola hozott egy fordulatot is: barátom lett. Akkor, miatta elhittem, hogy talán mégsem vagyok annyira visszataszító, mint amilyennek évekig láttam magam. Elégedett ugyan nem voltam magammal, de már elhittem, hogy valakinek tetszhetek annyira, hogy rám tudjon nézni. Talán az elégedetlenségem volt az oka, hogy az és az összes kapcsolatom véget ért. Olyasmi ez, amit még soha nem írtam le, soha nem mondtam ki, de valahol azért éreztem. Nem tudtam magamban bízni, nem tudtam elhinni, hogy azért van velem valaki, mert engem akar és nem azért, mert akkor és ott nem talált éppen szebbet. Féltékeny voltam mindenkire, aki kicsit is jobban nézett ki, mint én. (Szóval majdnem minden nőre)
A fősulin sokat tanultam magamról, talán kicsit az önbizalmam is nőtt. Volt időszak, amikor jól éreztem magam és talán percekig, vagy órákig szépnek is láttam magam a tükörben. Véget ért. Mára azt hiszem, mélyebbre süllyedtem, mint valaha. Elmúltak a pattanásaim, de még mindig nem vagyok megelégedve az arcommal.
Talán a legnagyobb problémám mégis a súlyom. Már kislányként is testesebb voltam a többieknél. Akkor még nem éppen kövérebb, hanem csak úgy nagyobb darab. Magasabb és vaskosabb. Az tagadhatatlan és én is elismerem, hogy nagyon sok múlik a csontozaton, hiszen, ha csontsoványra fogynék, akkor is nagyon széles csípőm lenne, hiszen a medencecsontomat nem tudom megváltoztatni. Ugyanígy a többi csontom is erős, tehát sosem leszek nádszálkarcsú. De azt sem tagadhatom, hogy van rajtam súlyfelesleg. Mindig is volt.
Emlékszem, amikor 9-ben jött a védőnő szűrővizsgálatot csinálni és mondták, hogy súlyt is mérnek, beálltam a sor végére és azon gondolkoztam, hogy lehetne megúszni. Egyszerűen nem akartam, hogy mások lássák hány kiló vagyok, még ha látják is, hogy duci vagyok. De még én magam sem akartam tudni, hogy mennyi is számokban az a gyűlölt felesleg. Addig-addig stresszeltem magam, hogy a végén keserves sírásba kezdtem és azt vettem észre, hogy mindenki engem vigasztal. Aztán később kiderült, hogy a mérleg rossz, és mindenkinek csak be kell diktálni, hogy körülbelül hány kiló. Nem hitték el, hogy én ezt nem tudom, hiszen jó ideje nem mértem magam. Betippeltek nekem 75-öt, amiben én már akkor is éreztem némi jóindulatot, hiszen sokkal kövérebbnek éreztem magam. Azután sem mértem magam soha. Jobbnak láttam, ha nem tudok róla.
Teltek az évek, jöttek a kilók. Netes társkeresőkön és egyéb ismerkedési oldalakon hűségesen ragaszkodtam az én kegyes 75-ömhöz, noha valószínűleg jócskán túlhaladtam már. Volt idő, amikor 100 kilónál is többnek éreztem magam, bár a környezetem azt jelezte vissza, hogy én túlzom el a dolgot. Ami azonban biztos, közelebb voltam a 90-hez mint a 80-hoz.
Pár hónapja elég keményen diétáztam, lelkileg meg is viselt a dolog. Imádok enni, így nehezen viseltem, hogy nem ehetek olyasmiket, amiket imádok és már a puffasztott rizs gondolatától is elment az étvágyam. Volt nap, amikor még 500 kalóriát sem vittem be, miközben lelkesen szedtem a Lindaxát (amit azóta már be is tiltottak). Fogytam, ez tény. Többen jelezték, hogy látszik rajtam mennyi kiló lement rólam és a ruháimon is érzem, hogy könnyebben rám jönnek. Persze mindig találtam magyarázatot. „Mert ugye az ismerősök, akik tudják, hogy diétázom, tapintatosak és ezért mondják, hogy látszik.” „A ruhák kinyúltak” Nem ismertem be se másnak, se magamnak, hogy tényleg leadtam legalább 10 kilót. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert ruha nélkül még mindig ugyanolyan daginak láttam magam. Egy gramm különbséget nem láttam a hasamon, a combomon, vagy a fenekem. Voltak napok, amikor még úgy is láttam, hogy híztam, pedig a környezetem folyamatosan cáfolt.
Mára elismerem, hogy ment le a kilóimból, de látni még mindig nem látom. Még mindig 100 kilós kövér lánynak érzem magam, aki képtelen egy dekától is megszabadulni. És az az igazság, hogy erőm sincs már. Mivel nem látom az eredményt, csak azt, hogy mit fektettem bele, nem érzem, hogy egyenértékű lenne a kettő. Nem érzem, hogy megérné sanyargatni magam minimális eredményért.
Voltak azért jó pillanatok és sikerként megélt élmények. Például, amikor egy mindig is szűk nadrágomat sikerült felvennem és még csak nem is szorított. Vagy amikor egy régebbi képemet összehasonlítottam egy újjal. Vagy, amikor hosszú idő után először álltam mérlegre és 75-nél tényleg nem gördült tovább. Tudom, még ez is sok a 170 centihez, de ha sikerül, lesz az még kevesebb is egyszer.
Mert muszáj kevesebbnek lennie. Mert néha azt érzem szép lassan megbetegít ez a test. Mert rossz a tükörbe nézni. Rossz az utcán szétnézni és látni a sok szép lányt, akiknek megadatott, ami nekem nem. Látni a címlapokon pózoló nőket, akikért annyi férfi megőrül. És látni magamat. Látni, hogy milyen messze vagyok még attól, hogy igazán vonzó és szép legyek. Olyan messze, hogy talán soha nem érem el.
És ott van Ő is. Neki is szeretnék megfelelni. Talán Neki a legjobban önmagam után. És bár százszor mondja, hogy neki jó vagyok így is, én nem azt akarom, hogy jó legyek Neki, én szeretnék számára a legjobb lenni. Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, de tudom azt is, hogy milyen nők felelnek meg az ízlésének. Azok a nők, akik fényévekre vannak tőlem és akikre elég csak gondolnom, hogy elszoruljon a szívem.
Belenéztem a tükörbe…Láttam a lányt. A lányt, akit nem szeretek. A lányt, aki kövér és csúnya. És aki most sír, mert úgy érzi egy olyan testbe van zárva, ami boldogtalanná teszi, és sosem szabadulhat belőle. Azt a lányt, aki csak szeretetre vágyik. Mások szeretetére, de talán leginkább arra, hogy saját magát tudja szeretni.
