Már öt hónapja , hogy együtt vagyunk Norbival. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom, szinte sülve-főve. Minden szabadidőnket egymás társaságában töltjük el, és ez nem kevés idő. Többet alszom náluk, mint itthon, és hétvégente is csak akkor vagyok itthon, ha épp ő van nálunk.
Furcsa, de az elején tartottam kicsit ettől a sok találkozástól, hiszen a korábbi kapcsolataim arra megtanítottak, hogy amennyi időt én egy pasival együtt szeretnék tölteni, az a másiknak mindig sok. Azt tapasztaltam, hogy az exeimnek elég volt heti 1-2 találkozás és úgy éreztem, hogy ezt a kapcsolatot kár lenne elrontani a hatalmas kötődésigényemmel. De megnyugtatott, hogy neki is erre van szüksége és minél többet akar velem lenni.
Aztán úgy alakult, hogy mára már egy nap után is érezzük a másik hiányát. (Sőt, olykor fél nap után is.) Tegnap épp mondtam neki, hogy otthon sokkal kényelmesebben alszom egyedül, nála mégis nyugodtabban. Az elalvás is könnyebb, ha mellettem van. Igaz, hogy otthon nem kell senkivel osztoznom az ágyon és jobban elférek. Igaz, hogy náluk mindig felébredek, ha felkel éjjel, vagy forgolódik, de otthon talán pont ez hiányzik. Szükségem van arra, hogy érezzem a jelenlétét magam mellett.
Tegnap mondta, hogy ha nem vagyok vele, hiányzom. És mindig érzi. Hogy neki is kell, hogy mellette legyek. Hogy úgy érzi, én vagyok a másik fele. „Mi egyek vagyunk”-mondta régebben. Én is így érzem és –bár már sokszor éreztem már ezt- biztos vagyok benne, hogy Ő az igazi. A sors hozott minket össze. Valaki valahol egymásnak szánt minket. Mi pedig hálásak vagyunk ezért. Örülünk a másik puszta létezésének is és bízunk abban, hogy mi leszünk azok, akik boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
