Hú, ez a bejegyzés még ezer éve keletkezett, egy társkereső oldalon lévő naplóban. De mivel onnan könnyen megeshet, hogy törlöm magam, gondoltam meghagyom magamnak ezt az emléket,így átteszem ide. Egyszer talán majd segít abban, hogy lerendezzem magam a dolgokat és, hogy megértsem majd, hogy mi miért történt. Hiszen minden régi érzés közelebb visz a múlt igazságaihoz és megvéd a jövő tévedéseitől.
"Tegnap újra láttam Őt.Olyan volt,mint az első találkozás:izgatott voltam és féltem.Igen,féltem,hogy mit mond majd és hogy én mit mondok neki.Akkor attól féltem hogy akármit mondok,nem fogok neki megfelelni,most attól féltem,hogy a múlt és ami a szakításunk óta történt,esetleg nyomot hagyott benne(negatív értelemben).
Izgatottan és felzaklatva mentem fel a mozgólépcsőn,idegesen és azt kívánva:bár lassíthatnám az időt.Mikor mindenki szalad felfelé a mozgólépcsőn (pesti szokás szerint),és én inkább lefelé mennék.Pont mint akkor régen.
Ugyanolyan szerelem égett bennem,mint akkor.A különbség annyi volt,hogy Ő nem érzett semmit.Neki van más,én érte epedek azóta is.Ő ezt tudja,de nem érdekli.Persze érthető,hisz boldog.Mással.Számára nem jelent semmit az,ami volt,ami nekem az életet jelentette.Neki sosem számított.
Nem értem magam.Annyiszor megbántott és becsapott,és én mégis egyetlen szavára karjába omlottam volna.De Ő ilyet már nem kér tőlem.Sem most,sem máskor.Soha nem lehetünk már egymáséi.Vagyis ő nem lehet az enyém,hiszen én az övé vagyok,és egy részem mindig is az övé lesz.Mert én nem felejtek el senkit,akit egykor szerettem.Ez a reménytelenség az,ami a legjobban kínoz.Van még értelme reménykedni?És ha nincs,akkor mi értelme az életnek?"
Ezt már nyolc hónapja írtam, és azóta minden megváltozott. Más szemmel nézem őt. Még mindig csodálattal, de már máshogy. Most már ő sem néz át rajtam közönyösen, mint akkor. Már barátként tekintek rá, de hazugság lenne azt mondani, hogy érzések nélkül. Végülis a barátság is egy érzés, de itt többről van szó. Ahogy már régen is tudtam, olyan helyre raktam a szívemben, ahonnan talán sosem fog kikerülni. Őrzöm az emlékeit. Ő tudja miért. Vagyis azt hiszi, hogy tudja. Pedig, ami mások szerint nekem olyan sokat jelentett, hogy elszenvedtem miatta azt a kálváriát, amit elszenvedtem (én legalábbis szenvedésnek éreztem), de valójában az a dolog nem jelentett olyan sokat. Szép volt, jó volt, várakozáson felüli, de nem a legfontosabb. Túltettem volna magam rajta, hiszen csak egy megállapodás volt, aminek ő eleget tett. Én akartam többet. Megszegtem a szerződésünket és el kellett tűrnöm a szenvedést.
Most másról szól a szerződésünk. És megint csak én lehetek az, aki ráfázik. Mert nem tudom meddig szól az alku. Hogy meddig tekint majd a barátjának? Talán még egy hét, vagy egy hónap. Talán több egy kicsit. De elveszítem, annyi bizonyos. Elveszítem, ha lezajlik ez az egész. Én ezt tudom, tisztában vagyok vele. Hogy akkor mégis vállalom? Nem tudom. Talán, mert valami azt súgja, hogy még így is megéri. És ha majd vége lesz, akkor már többé nem vethetek semmit a szemére.
A találkozásaink egyébként megváltoztak. Már nincs bennem a félelem. Végre egyenrangúnak érzem magam vele. Nem érzem, hogy kevesebb lennék tőle, vagy hogy elrontanék valamit. Már annyit hibáztam, hogy nincs mit vesztenem.Ahogy ő szokta mondani: kettőnk közt már nincs olyan, ami ciki lenne. Már vidáman trappolok fel a mozgólépcsőn, tudva, hogy a tetején őt találom. (Vagy nem, mert rendszerint késik.) Sokkal könnyebb valakivel úgy találkozni, hogy nincs bennem a megfelelési kényszer. Oldottabb az egész. Talán így kellett volna már az elején is. De mindegy ezen kár rágódni. Szép volt, lehetett volna szebb, de akkor tökéletesnek tűnt. Így talán az a legjobb, ha emlékeimben megőrzöm ezt a tökéletességet.És az ő tökéletességét.
