Ma végre otthon ébredtem fel. Ez teljesen más, mint a koliban. Már csak azért is, mert itt ki tudom magam pihenni. A koliban nincs rendes sötétítőnk, így reggel már hamar a szemembe süt a fény, és akkor felébredek, akár kipihentem magam, akár nem. Itt teljes a sötétség.

Aztán elmentünk a boltba anyuval, mert sütni akart és venni kellett hozzá ezt-azt. Nagy dilemmába voltam, hogy milyen cipőt vegyek fel, mert a sportcipő, amit próbálás nélkül vettem nagyon feltörte a sarkam. Nem is egyszer. Rohadtul fájt. Szóval jó vastagon leragasztottam. A fájdalom nem gond. Mindig minden cipő (főleg az alkalmi cipők) feltörte a lábam első viseléskor. És megtanultam, hogy a fájdalom elviselhető. Mindig igyekeztem úgy menni feltört sarokkal is, hogy mások ne lássák rajtam a szenvedést. Fő a büszkeség. És a minap olvastam egy könyvet (Hóvirág és a titkos legyező), amiben a kínai kislányok lábelkötéséről is szó volt. Most hát arra gondolok a fájdalom közepette, hogy azok a kislányok sokkal nagyobb fájdalmat viselnek el. Akkor mit nekem egy sarok feltörés?

De azért egy kényelmes cipőt vettem fel.

Csak a volt sulimig mentünk, a COOP-ba, és láttam, hogy nyílt ott egy lángosos. Tökre megörültem. Nem csak lángost árulnak, hanem hamburgert, meleg szendvicset és gofrit is. Imádom a gofrit. Ezer éve nem ettem, csak azt, amit mi sütöttünk otthon. De az nem az igazi. Nem tudom miért, de nekünk mindig olyan puha szokott lenni. (Bár ennek ellenére finom)

A lángossütő jó ötlet volt ezen a területen. Régebben is volt itt egy, de az hamar becsődölt, most viszont lassan elkészül a SZIKSZI és akkor sokkal több diák lesz itt. Én tuti meg-megállnék egy hamburgerre, ha még oda járnék. Szóval biztos lesz forgalom, mert a közelében már van egy óvoda, egy általános iskola és két középiskola.

Nem olyan régen egy gyrosos is volt itt. Azt hiszem két hétig sem tartott. Biztos megunta, mert ennyi idő alatt nem mehetett csődbe. A vásárlóknak arra sem volt idejük, hogy tudomást szerezzenek róla.

Mikor még gyerek voltam egy egész arab büfé volt a Papagáj házban. Nagyon sokat jártunk oda a barátnőmmel, Virággal. Egyszer egy hétvégei délután például anyáék leküldtek minket két kosárral és két családnak vittünk haza gyrost, hamburgert, meg mindent, amit ott lehetett kapni. De az is bezárt.

Aztán, volt ma olyan is, ami feldühített. Amandának vettünk mesekönyvet a szülinapjára. A kis hableányt, mert az a leggyönyörűbb mese a világon. Az önfeláldozásról, a szerelem erejéről. Beleolvastam és úgy tűnt, hogy ez az eredeti történet és nem a happy endesített Disney változat. Itthon aztán láttam, hogy valahol a kettő között van. Itt-ott tartja magát az andersen-i meséhez, de a végén valami roppant gagyi happy end van. Megjelennek ugyan a nővérek, el is adták a hajukat a tenger boszorkányának, de nem tőrt kaptak érte, hanem a kis hableány kapta vissza a hangját. A herceg rájön, hogy őt szereti és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De ez hülyeség. A hercegek nem a hableányokat veszik el, hanem a királylányokat. A hercegek nem mindig veszik észre, hogy ki szereti őket igazán. Ez az élet része. És Andersen szándékosan írta így. Nem lenne szabad átalakítani egy már meglévő művet. Akinek nem tetszik, az írjon saját mesét. Mert a kis hableánynak meg kell halnia. Ez teszi olyan magasztossá a szerelmét, és ettől lesz igazán nagy az áldozata. És így kerülhet a levegő leányai közé, ahol másokat tehet boldoggá.

Miért kell minden mesét boldog befejezéssel zárni? Az élet sem csak a boldogságról szól. És a gyerekek majd lassan elfelejtik a meséket, amiknek szomorú a végük. Márpedig az Andersen mesék közül soknak olyan, és ettől meghatóak. Én majdnem mindegyiken sírok.