Ma reggel sokáig akartam aludni, mert mostanság elég kialvatlan vagyok. El is terveztem, hogy körülbelül 10-ig alszom, de ez a terv már tegnap éjfélkor kivitelezhetetlenné vált, amikor is Orsi közölte, hogy a mai nap során még egy rovarirtásra is sor kerül. Persze nem délelőtt, hanem reggel kilenckor, és addig mindent el kell pakolni a földről. Jött is a rovarirtós hapsi, és mint kiderült a mellettünk lévő két szobában poloska volt. Nálunk  ugyan nem, de ugye sose lehet tudni. Mindenesetre úgy kellett nekünk ez az egész, mint púp a hátunkra. Kiváltképp, mert azt  is mondták, hogy délután négyig senki nem mehet be. Ez tette be a kaput, mert ugye se kaját nem csináltunk, meg egyébként sem készültünk egész napos külső programokkal.

Aztán nem nagyon tartottuk be az utasítást, és fél 12-kor megtörtént a szobába az első behatolás és akkor ért minket a sokadik sokkhatás. Mert mi ugyan kérdeztük a koli igazgatóját, hogy el kell-e pakolnunk az ágyneműtartókból, de azt mondta, hogy nem szükséges. Így mi nem számítottunk arra, hogy az össze ágyneműnk ki lesz dobálva a koszos padlóra. (A koszos nem általános jellemzője, rendkívüli esetről van szó!)

Aztán, hogy a belélegzett rovarirtótól vagy a most kezdett diétámtól, de valamitől nagyyon fájt a hasam. Hirtelen ötlettől vezérelve hazamentem Ózdra.

Azt már írtam, hogy mostanában nem vagyok itt boldog, így jobbnak láttam, ha hazamegyek, mert otthon legalább nem vagyok magányos.

De voltak kétségeim, hogy jó- e ha hazamegyek. Régen nem nagyon szerettem elmenni Pestről, mert akkor a színes és pörgős nagyvárosból mentem a szürkeségbe. Most ez már nem így van. Most egyik város szürkébb, mint a másik. Keresem a helyem itt is, ott is, de sehol nem az igazi.

A pihenőben töltött idő maga volt az örökkévalóság. Mindig időpocséklásnak éreztem ezeket a 10 perces szüneteket, de most valahogy nagyon sok időnek tűnt. Úgy éreztem, hogy még mindig elég közel vagyok Pesthez, hogy a következő busszal még visszamehetek. De nem tudtam mit tegyek. Nem éreztem biztosra, hogy haza kell mennem, de azt sem, hogy Pestre vissza kell menni.

Nem tudom miért csináltam ebből lelkileg ekkora ügyet, hiszen csak két napról volt szó. Mégis, mintha a szívemet otthagytam volna a fővárosban. Mintha egy élettelen rongybaba menne haza, de ami Pesten marad, az sem életképes egész. Kettéosztottnak éreztem magam. Igen, azt hiszem tényleg otthagytam a szívemet. Nem tudom hol, nem tudom kinél. Csak sejtéseim voltak.

De lehet, hogy az bántott, hogy otthon töltöm az egyetlen olyan estét, amikor Mónika is a koliban van. Talán más kínzott.

Azt hiszem az aggodalom tartott vissza engem. Egy szeretett személy sorsa feletti aggódás. A vágy, hogy gondoskodhassak róla. És az érzés, hogy most két napig távol leszek tőle. És lehet, hogy nem is a két napra szóló távolságtól félek. Azt hiszem attól, hogy egy ilyen pár napig tartó távollét után már úgy megyek vissza, hogy örökre elvesztettem őt. Igen, ettől félek. Mert nagyon szeretem őt. Nem szerelemmel, hanem valami sokkal mélyebb érzéssel. Valami olyasmi, amibe benne van a törődés, a szeretet, a féltés, a megértés, de hiányzik belőle az önzés, a féltékenység és a birtoklási vágy. Mint egy testvéri szeretet, vagy még attól is erősebb. Mert egy testvért nem választunk meg, de ezt az érzést én magam akarom érezni, és én választottam ki, hogy ki iránt érzem.

Régen szerelemmel szerettem. Az nem volt jó, sokat hibáztam. Önző voltam, csak magamnak akartam, midig vele akartam lenni és elvártam, hogy ugynazat érezze, amit én. Olyan szorosan akartam magamhoz ölelni, hogy nem vettem észre, hogy őt megfojtja ez az ölelés. És a legtermészetesebb reakció volt, hogy szabadulni akart belőle. Én meg tanultam ebből. Keserves és fájdalmas lecke volt, de hasznomra válik majd.

Aztán, amikor egyre közeledtem Ózdhoz, éreztem, hogy a helyemre kerültem. Boldogság töltött el, amikor Arlóban megláttam néhány birkát. Pesten nem sok állatot látok, a galambokon kívül persze. Régen mindig akartam egy birkát. Sose volt. Kecskénk volt, kettő is. Egy anya és a gida. A nagyot reggel és este még fejni is kellett. De a kicsi megdöglött, a nagyot meg levágtuk. És nyulaink is voltak, egész sok. Akkoriban rengeteg nyúlhúst ettünk. A disznókat már említettem. Tyúkok meg egy időben tucatjával szaladgáltak nálunk. Reggelente volt, hogy én szedtem össze a tojásokat. Azon kívül csak galambjaink voltak. (Nem sok haszonnal)

A kellemes emlékeket anya hívása szakította félbe. Aggódott, hogy sötétben kell hazamennem. Pedig gyerekkoromban mindig azt mondta, hogy sötétben minden olyan, mint világosban. Hogy minden ugyanott van, és hogy a sötétből sem ugranak elő a veszélyes árnyak. Bár talán azért mondta, mert eléggé féltem akkoriban. Sok horror filmet néztem, és az volt a rögeszmém, hogy éjszaka vámpírok leselkednek az emberekre. Ma már persze tudom, hogy nincsenek vámpírok. Ezt tini koromban kicsit fájlaltam is, mert szerettem volna egy vámpír szeretője lenni. Most ez már nem olyan nagy vágyam. És a lényeg az, hogy nem a halottaktól és a nem létező élőhalottaktól kell félni, hanem az élőktől. De én tőlük sem félek. Itthon legalábbis nem, mert itt biztonságban érzem magam. 21 éve ezeken az utakon járok és már tényleg biztosra tudom, hogy sötétben is minden ugyanaz, mint a fényben. A nappal sem veszélytelenebb, mint az este, és az éjjel sem veszélyesebb, mint a kora délután. Mondjuk, azt hiszem, hogy anya nem is az emberektől félt engem. Számára most az igazi veszélyt az erdőből leszivárgó lények jelentik. Nem zombik, nem is mutánsok, még csak nem is farkasemberek, hanem vadállatok.

Konkrétan a vaddisznók és a rókák. Rókát a közvetlen szomszédunk látott az udvara fölötti hegyen. Én még sosem láttam erre rókát. Rókalyukat igen, még kiskoromban, de annak már van vagy 15 éve. Az is lehet, hogy nem róka volt, hanem egy kóbor kutya.

Vaddisznók tényleg élnek itt. Ősszel le is járnak az utca tetején lévő kertekbe, amik közvetlenül az erdőbe nyúlnak. Nyáron mi is láttunk apuval vaddisznótúrásokat, amikor gombázni mentünk. Most egyre több nyomot hagynak maguk után, és egyre emberlaktább helyeken. Közvetlenül az út mellett egy egész kert van feltúrva. És én ott járok haza. Hát anyu ezért félt engem. Pedig nem kellene, mert tesóm szerint megijednek a hangoktól. Szóval, ha látok egyet, akkor max elkezdek beszélni, vagy zenélni a telefonommal. Nem nagy ügy…vigyázok én magamra.