A mai nap is átlagos vasárnapnak indult. Reggel felébredtem, kipihenten, frissen, üdén. Anyu főzött, tesóm meg jó sokáig feküdt a tévé előtt. 9 körül megfürödtem, bepakoltam a cuccaimat a visszaútra. Közben kész lett a kaja, rizsfelfújt. Nem is tudom mikor ettem utoljára. Az emlékeimben, mint óvodáskori kaja él, ahol valami szörpös izével locsolták meg. Imádtam.

Szóval egy teljesen átlagos vasárnap volt. De egy átlagos vasárnap sem problémamentes.

Az első gond rögtön a visszautazáskor történt. Vasárnaponként, fél kettőkor mindig két busz jön Pestre. Most sem volt másképp. De! Már ott álltunk millióan az egyes kocsiállásnál, ahonnan az a busz indul, amelyikkel én szoktam menni. Nem tudom miért mindig azt választom, hiszen ugyanakkor ér be a kettő, de nekem ez már megszokás kérdése. Most ez a busz későn állt be, viszont a másik beállta a kettes kocsiálláshoz. Nem szálltam fel rá, mert ez nem az én buszom volt. Ez volt a gáz. Mert sajnos ez a busz állt az egyeshez is, de mire ezt felfedeztem, már ki is túrtak a sorból.

-Na nem!- mérgelődtem- Nem fogok nyomorogni, inkább várok egy órát, akkor is jön busz!

-De ezen is van még hely- mondta anya.

A sofőr közben közölte, hogy a másik buszra (az enyémre) csak akkor lehet felszállni, ha a szar busz megtelt.

-Hát ez nagyon nem így szokott lenni-fakadtam ki.- Én ezzel nem megyek, majd megyek a fél hármassal.

-Ne légy már hülye- nyugtatott anya- Úgysem fogsz állni, mert ha az megtelt akkor indul másik.

Nem értette az én nagyon összeszedett magyarázatomat, miszerint én ablakhoz akarok ülni, és nem szélre. Végül is nem véletlenül szoktam fél órával buszindulás előtt ott pózolni. 

Aztán többen is felháborodtak, és mondták, hogy ők is inkább az üres buszra szavaznának és nem a nyomorgásra. Ekkor a sofőr kezdett háborogni, hogy elővételi jegy, meg miegymás...el vannak adva a helyek. Na engem ezzel az elővételi jeggyel lehet kikergetni a világból. Egyrészt nem tudom, hogy vettek elővételi jegyet, mert Ózdon nem lehet. Nincs is pénztár vasárnap. Másrészt, nem azért veszem meg azt a rohadt bérletet, hogy aztán még az is előfordulhasson, hogy nincs ülőhelyem. Három órás utat végigállni nem kis dolog. 

De minden rendben volt. Ablaknál ültem, ahogy azt kell. Nekem ez tényleg fontos. Szeretek álmodozva kitekinteni. Ezek a legszebb percei a hetemnek, hát ezt aztán nem vehetik el tőlem. Főleg mivel hazafelé már nem nagyon van lehetőségem helyet választani. Ülök, ahová még lehet.

Annak meg roppantul örültem, hogy nem egy buszon utaztam azzal a néhány emberrel, akiket a hátam közepére sem kívánok. Nem azért, mert bajom van velük, csak valahogy nem szimpik és kész. Egy éve utazom velük és...Már eleve olyan bizarrnak tűnnek. Főleg a fiú, aki már van vagy 22 éves, de anyuka minden héten kikíséri (ez nem is baj, engem is kocsival visznek ki) és lelkesen integet, amíg a busz el nem indul (na nekem ez már sok lenne). Anyuék is megvárják, hogy felszálljak, integetnek egy gyorsat, aztán mennek is tovább. Nem szeretem a hosszas integetést. Beszélgetni már úgysem tudunk, mert nem hallatszik fel a buszra. Másrészt, ami halaszthatatlan volt, azt már a hétvégén túltárgyaltuk. Hát ők nem. És anyuka erre is kitalálta a tökéletes megoldást, mégpedig azt, hogy a busz aljában állva felhívja a buszon ülő kisfiát és amíg el nem indulunk, addig bájcsevegnek. Sejtésem sincs miről. Aztán anyuka szélesen vigyorog, hogy csak úgy szalad a szája a füléig. Hogy minek örül ennyire? Hm..passz. Talán mert ez hozzátartozik a mintaanya imázshoz. Vagy ennyire büszke rá, hogy a fia Pesten tanul. Esetleg amiatt a nagy öröm, hogy a gyerek jó ülőhelyet foglalt magának. Vagy egyszerűen örülnek, hogy végre elmegy otthonról újabb egy hétre. Ez az integetés náluk már valami családi tradíció lehet. Én több, mint egy éve vagyok szemtanuja.

Szóval rendben megérkeztem Pestre, nem is ült mellettem senki, ami külön gyönyörűséget okozott. Aztán plusz boldogságot jelentett, hogy a táskám is pillekönnyű volt. A legnehezebb cucc benne egy kenyérpirító volt, aminek semmi súlya nincs.

Az persze kicsit elszomorított, de nem lepett meg, hogy a 99-esre sokat kellett volna várni. Márpedig én arra nem várok, elindultam gyalog. Mostanában olyan ritkán jön, hogy gyorsabb vagyok nélküle. Egy hapsi közben seggrészegen valamit szólogatott nekem, hogy hová megyek, meg hogy ő nekem nem engedte meg, hogy elmászkáljak (!?) Gyorsan felugrottam a villamosra, hát ő is. De aztán mást szúrt ki magának, én meg megkönnyebbültem. 

A koliban szinte pillanatok alatt kipakoltam, nem volt sok cuccom. A karamell öntet, amit a rizsfelfújthoz hoztam, persze kicsit kicsepegett. (Nem nagyon.) Az esernyő lett olyan, de azt gyorsan lemostam, annak ugye nem árt a víz. Mónika írt nekem egy ari kis levelet, meg hogy egyek szőlőt, mert hozott. Gondoltam az még belefér a nagy fogyókúrámba. Na de karamell öntettel!? Nem is esett jól, a bűntudat miatt.

Gyorsan elindultam vásárolni. Az ilyesmit addig jó elintézni, amíg az ember lendületben van, mert aztán már nem tudja magát rávenni. Hosszúnak tűnt az út a Tescoig. Bántam, hogy nem vittem magammal könyvet. Tegnap hoztam ki egyet a könyvtárból, ami nagyon tetszik. Már nem is sok van hátra, csak pár oldal. Humoros kis könyv. Az ilyet szeretem. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt egy évben hány könyvet olvastam el (vagy kettőn). Nem szeretem a túl komoly, meg túl csöpögős könyveket, se azt ami túl tudományos. Legyen jópofa, könnyen olvasható és életszagú. Kevés ilyet találok sajnos.

Apa közben felhívott, amíg a trolin utaztam. Meglepett, mert ritkán beszélünk telefonon. Hát nem volt semmi, amit akart. Valahogy eszébe jutott a Notre Dame-i toronyőr egyik zenéje, de a szöveg nem nagyon. Azt akarta, hogy énekeljem el neki. Basszus a trolin ülve. Millió ember előtt. Hát elmaradt a dalolás.

A boltban meg újabba problémába ütköztem, mert nem tudtam mit is kéne venni. Mert ugye, most kicsi a költségvetés, és a legfontosabbakat kell megvenni. Ehhez az elvhez nem tudtam magam tartani. A torma legalábbis nem tartozott a legelemibb élelmiszerek közé. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy azt mivel kell enni. Csak arra emlékszem, hogy régen apuval ettük, akkor még ő ásta a kertből. Most meg egyet fizet kettőt kap akcióban árulták. Nem hagyhattam ott. A boltból kijőve nem bírtam megállni, hogy ne kóstoljam meg. Persze úgy, hogy senki ne lássa. És csak egy icipicit. Hát nem volt rossz. Van valami élvezetes abban, amikor valami kellemetlenül, csípősen furcsa bizsergés szalad az orromba. De komolyan jó. Annyira, hogy kicsit később, már mélyebben is beledugtam az ujjam az üvegbe. Akkor már a szemüregem is bizsergett. Még a végén tormafüggő leszek.

A villamoson láttam egy gyereket. Olyat, amilyet naponta látok itt. Amolyan majomgyerekek, vagy más szóval hülyék. Azért majom, mert a kapaszkodókorlátokon csimpaszkodnak, meg hintáznak. Engem ez rohadtul idegesít. Ha én lennék az anyjuk én nem hagynám. De hát én nem szólhatok be nekik, bárhogy is hajt a vágy.

Meg amit mostanság megfigyeltem még a buszokon, hogy a mai tizenéves fiúk nagyon gázul néznek ki. (Tisztelet a kis kivételnek.) Tiszta nyálbuzik. Félhosszú lesimított haj, lányos ruhák. Elég durva. Amikor én voltam ennyi idős, akkor a fiúk még fiúk voltak. Ha most lennék 15 éves, akkor lehet, hogy inkább a lányokat választanám, szóval hálát adok a sorsnak, hogy már túl vagyok azon a koron, hogy ezek közül a pasik közül kellene válogatnom.

De  mai nap csak egy átlagos nap volt. Átlagos és jelentéktelen gondokkal. Semmi különös, de nekem mégis tetszik ez az átlagos és nyugodt vasárnap.