Mit tettem?- gondolkodtam el. Nem lett volna szabad ilyen messzire mennem. És innen már nincs visszaút. Nem tudom, hogy lehet-e még innen visszafelé lépni. Vagy azt sem, hogy akarok-e.
Furcsa érzésem van. Bízok benne. Bízni akarok- talán ez a pontosabb megfogalmazás. De nem megy. Nem tudom elhinni, amiket mond, mert már annyiszor mondott valótlant. És mindig azért, hogy megvalósíthassa a céljait. A célokat, amiknek köze sincs az én boldogságomhoz.
És most sincs. Nem hiszem, hogy tartós lehet ez az állapot. Vagyis először nem hittem. Aztán rájöttem, hogy nincs semmilyen állapot. Én mindent megteszek, ami tőlem telhető. Ennyi az egész. És a legtöbb, amit vele kapcsolatban remélhetek, az az, hogy őszinte hozzám, és nem csak egy jó vicc számára nézni az én szánalmas kis erőfeszítéseimet.
Hogy higgyek neki? Miért kéne azt hinnem, hogy megváltozott? Mi rá a garancia, hogy már nem az az önző ember, aki volt? Honnan tudhatnám, hogy más lett?Miért higgyek valakinek, akinek soha nem hihettem? Ha ezekre azt válaszolom, hogy szeretnék hinni, akkor nagy hülye vagyok. Ha azt mondom, hogy mindent elhiszek, akkor meg nagy hazug.
Olyan fura dolog ez. Hiszen megbocsátottam neki. Mindent megbocsátottam. De mégis...nem tudom elfelejteni. Nem haragszom, de nem tudok túllépni. Emlékszem minden fájdalomra, amit ő okozott nekem.
Bár egy dühös pillanatomban kitöröltem minden gonosz sms-ét, minden e-mailjét, de az emlékeimből nem tudom törölni. És ez jó. Mert amikor már vakon kezdek bízni benne (újra), akkor fel-felvillan egy régi keserű emlék. Olyanok, amikkel úgy megbántott, mint soha senki még. És akkor felmerül a gyanú: talán most is csak szórakozik. Kiábrándítóan reális gondolatnak tűnik, és mindennek az alapja az, hogy egyszer már megégettem magam vele.
Gondolom mindenki azt hiszi, hogy naiv és buta vagyok. Vagy ami még rosszabb, azt hogy szerelmes. Naiv talán tényleg, de nem vakon bízó (benne már nem). Buta nem hiszem. Szerelmes meg...? Nem, én ezen tényleg sokat agyaltam már. Hogy elmúlhatott-e amit éreztem, és hogy az mi volt. Szerelem volt, kicsit mindig az is marad, de ez már nem láng, csak valami hamvadó kis parázs. És azt hiszem már egy korábbi bejegyzésben már próbálgattam boncolgatni ezt a furcsa kis érzést. Nem szerelem, ez biztos. Egyrészt, mert azt már egyszer eljátszottam, és most sem jobb a szitu. Másrészt, mert többé nem akarok szerelmes lenni. Harmadrészt, mert nem lenne tisztességes.
