Az embert folyton veszteségek érik. Minden nappal veszítünk valamit. Talán csak valami apróságot, valamit, amit észre sem veszünk.

Én is így vagyok ezzel.

Ebben a kánikulában például egyre csak veszítem el az energiáimat. Az unalommal pedig együtt jár a további tenni akarásra serkentő vágyak csökkenése. Terveim vannak, de valahogy nincs erőm a kivitelezéshez. Na meg pénzem sem.

De nagyobb dolgokat is lehet veszíteni.

Például furcsa, de egy sms-el el lehet veszíteni a becsületet, mindent, ami tisztességes volt bennem.

És egy másik sms-el elveszítettem egy barátot. Egy nagyon jó barátot, aki mindennél fontosabb volt nekem.

Ezek a nagy veszteségek. Ezekre lehet számítani. Általában egy döntés előzi meg őket. Megtegyem, vagy ne? De nem olyan nagy csapás, ha az embert ekkora veszteség éri, ha helyette valami sokkal fontosabbat őriz meg.

Mondjuk beáldozni egy ártatlan embert és a lelkünket, hogy megmentsünk valakit, akit szeretünk. Nem a magunk hasznát nézzük, csak az övét.

Vagy elveszteni egy barátot…de mit is nyertem ezzel? Semmit. Ő akarta, hogy így legyen. Tulajdonképpen nem is én vesztettem el őt. Azt hiszem ő engem.

És minden nagyképűség nélkül mondom, hogy Ő legalább olyan sokat vesztett, mint én.