Könny… és bánat… és fájdalom…

Vége van már, csak ezt fájlalom.

Gyötrelem… kín… és „jajj” hegyek…

Mennem kell most, hát elmegyek.

Könny pereg szememből, s arcom fürdeti.

Csend feszül közöttünk. Mit mondjak neki?

Van-e még szó, mi enyhíti a fájó búcsúzást?

S van remény? Túlélem majd, mint eddig annyi mást.

Könny pereg szememből, de ajkam énekel.

Csend feszül közöttünk, csak szeme felel.

Van-e még perc vajon, mi életem lehet?

S van remény? Ó, dehogy. Szótlanul nevet.

Ne lásson senki, ne halljon senki

Fáj az egész, de elszenvedem.

S eközben múltról, s színes jövőről…

Csendben mindenről feledkezem.

És ha még sírok, ne szánjon senki.

„Egyszer elmúlik”. Igaz lehet.

Mert aki tudna tenni még értem,

Az már mondta, hogy ’mit se tehet.

S könnyes az arcom, könnyes a párna.

Könnyes a szívem… nem érdekel.

Mert bár a karom ölelne téged,

Soha… már soha nem érlek el.