A mai napnál rosszabbat aligha tudnék elképzelni. Átlagos napnak indult, punnyadással és Norbihoz menéssel. Egy dolog volt, ami nem volt szokásos: elhatároztam, hogy elmegyek vért adni. Nem ez volt az első eset, többszörös véradó vagyok. Soha nem volt semmilyen problémám és a cél ugye nagyon nemes. Legutóbb talán 1-1,5 éve voltam, így féltem kicsit.
Minden zökkenőmentes volt, a szokásos rutin. A vér is könnyedén lejött, gyenge vénám ellenére. Amikor végeztünk, szédülni kezdtem. Semmi gond nem volt, a véradós hölgy fekvő helyzetbe állította a széket és pár perc alatt helyre is jöttem.
Végezetül kaptam egy plüss macit (Micimackó) és elindultam haza azzal a tervvel, hogy kis pihenés után indulok Kiccshez. De ember tervez, Isten végez. Apuval mentünk haza (azért kértem hogy kísérjen el, hogy ne unatkozzak az úton, ő egyébként nem adott vért) és minden rendben is volt. Nevetgéltem, örültem a macimnak és annak, hogy tettem valami jót.
A liftben kicsit megszédültem, de nem éreztem vészesnek. Gondoltam most már indokoltabb a kis pihenés és mielőbb le kell feküdnöm. Kiszálltunk a liftből és a tűzcsap (?) mellett azt éreztem, hogy elsötétül minden. Már csak az volt a cél, hogy mielőbb bejussak és lefeküdjek. Megálltam, becsuktam a szemem és vártam, hogy jobb legyen kicsit.
Repülni kezdtem, miközben valami ránehezedett a hasamra. Ez persze nem történt meg, de ez a következő emlékem. Azt hittem álom. Azt hittem elaludtam és nem tudok átmenni Norbihoz. Anyu arcát láttam. Hangosan beszélt, de nem tudom már, hogy mit. Mindenki körülöttem állt. Nem tudtam hol vagyok, sem azt hogy kerültem oda. Nem értettem miért fekszem a földön? Miért van rajtam kabát? És hogy miért nem emlékszem semmire? Elájultam, mint anyutól megtudtam. Ja, tényleg-gondoltam-a szédülés. De emlékezni továbbra sem tudtam. Fel akartam állni, bemenni a szobámba, de anyu nyomott vissza. Azt mondta, beütöttem a fejem. Ekkor vettem észre, hogy valóban fáj kicsit a fejem és automatikusan odanyúltam, ahol fájt. Az ujjaim véresek lettek, és kétségbe estem. Annyira zavart, hogy semmire nem emlékszem. Mint később megtudtam, nem a tűzcsapnál estem össze, hanem 1-2 lépéssel arrébb, a bejárati ajtóban. Ezek szerint még megpróbáltam bemenni, holott már nem láttam semmit. Gondolom siettem volna lefeküdni vagy legalább leülni. Állítólag hatalmasat puffantam és a vasrácsos ajtónak estem. Anyuék vittek be és anyu szerint ijesztően hörögtem.
Amikor fel tudtam állni, bementem az ágyamra. Nagy sietve ledobáltam magamról a kabátot, a sálat és lefeküdtem. Anyu vizes törcsivel törölgette a fejem, én meg sírva felhívtam Norbit, hogy elmondjam neki mi történt. Anyu azzal jött, hogy mentők, meg kórház, meg össze kell varrni. Én meg ezt nem akartam. Még hogy az én fejemet összevarrják? Olyat nem. A fejemre rányomott vizes borogatás teljesen véres lett, anyu pedig telefonált is a mentőknek.
Nem telt bele sok idő, egy mentő szirénáját hallottam. Reméltem, hogy nem az jön hozzánk. Nem éreztem magam olyan súlyos sérültnek, hogy sziréna is kijárjon nekem. Mégis idejöttek. Három mentős srác volt. Kedvesek voltak és szimpatikusak. De kicsit soknak éreztem, hogy mentővel menjek, annak ellenére hogy nem sokkal előtte megint megszédültem.
Az Uzsoki Kórházba vittek. (Ott voltam Norbi anyukájával is). Nagyon hamar behívtak röntgenre és millió szögben röntgeneztek. Nem csak a fejem, hanem a nyakam és a gerincem is. Nagyon alaposak voltak. Kicsit ugyan zavarban voltam, ahogy a mentős srác ott állt, én meg egyszál melltartóban voltam, de hát neki ez a szakmája, látott már melltartós csajt nem egyet.
A röntgenezőből kilépve kellemes meglepetés fogadott: Norbi várt ott az anyukájával. Az én drágaságom aggódott értem és eljött a kórházba, hogy mellettem legyen. Ez nekem sokat számított. Együtt vártunk arra, hogy valami történjen. Közben az orvos is megnézte és mondta, hogy varrni kell. (Ezt a mentősök is mondták, meg sajnos én is tudtam). Kicsit még vártunk, majd behívtak. Hasra kellett feküdnöm, és egy férfi beleborotvált a hajamba a seb körül. Nem tudom mennyire fog látszani, de nem örültem neki. Anyuék a lelkemre kötötték, hogy ne hisztizzek, de ez a hajborotválás több volt, mint amit el tudtam viselni. Mégis beletörődtem.
Aztán egy ideig csak voltam, feküdtem hason, míg a két férfi beszélgetett a lidokainról. Hozzám nem nagyon szóltak és megijedtem, hogy nem fognak velem kommunikálni. Féltem, hogy semmiről nem fogok tájékoztatást kapni, csak szúrnak, varrnak én meg nem is tudok róla. De nem így volt. Bejött a doktor és ő már mondta, hogy miikor szúr. Igaz a többi eseményről nem tudok, csak az alapján, amiket éreztem. Fájdalmam nem volt, de éreztem ezt-azt. Például amikor a varratot húzta meg, meg valamit csomózott. Néha meg egész kellemetlen volt, amikor valami nedveset rányomkodott (gondolom betadint). Utána fel kellett ülnöm. Az arcom hozzátapadt az ágyhoz, amin feküdtem, annyira megizzadt. Ahogy emeltem fel a fejem, láttam, hogy az ágy véres (vagy vér és betadin keveréke). A hajamról is csöpögött a vér, amikor rátettek egy hálós sapkát (azt hiszem). A homlokom, az orrom is véres volt és a kezem is a lecsöpögő vértől. Hajat nem is moshatok elvileg varratszedésig. Más kérdés, hogy valahogy megoldom legalább a kritikus helyeken, mert a beleszáradt vértől össze van ragadva az egész.
A doki után egy nővér vett tőlem vért a vérkép miatt. Vagyis vett volna, de mint írtam, gyengék a vénáim és nehéz megszúrni. A véradóban pont sikerült, de a másik karomon nem nagyon jött össze. Javasoltam, hogy próbálja meg kézfejből venni, de ott sem járt sikerrel. Aztán nem volt más választás: véradós kötés le, és mellé megpróbált szúrni. Jött valamennyi vér, de nem elég. Közben egy másik beteg hozzátartozója folyamatosan beszélt a nővérrel, ami rendkívül idegesített, mert nyugodtan megbeszélhette volna vele akkor is, ha velem végzett.
Kint a váróban még egy nővér próbálkozott vérvétellel, mert a gép kevesellte ami lejött előzőleg. Ekkor kb 3 cseppet tudtak kisajtolni belőlem, de már nem érdekelt az egész vérkép. Nem akartam, hogy tovább kínozzanak, szurkáljanak.
Aztán csak elég lett, mert nem jöttek többször. Ekkorra már eltelt legalább 2 óra és mi csak vártunk és vártunk. Egy ideggyógyász is megvizsgált (kopogtatott a kalapáccsal meg minden), szerencsére sem agyrázkódásom, sem egyebem nem volt. Fájni sem fájt már ekkor, csak hatalmas fáradtságot és az éhségtől hányingert éreztem. Este 7 körül mentünk el a kórházból. Most nincs fájdalmam, de hulla fáradtnak érzem magam. Holnap mehetek vissza kötéscserére és 10 nap múlva varratszedés is lesz (attól nagyon félek).
De azt hiszem kijelenthetem, hogy most már életben maradok. Ja és egy darabig nem adok vért sem.
