A mostani hideg idő megvisel. Hirtelen jött, nem készültem fel rá sem lelkileg, sem pedig ruházatilag.

Ennek ellenére jól bírom a hideget. Téli gyerek vagyok, sosem szenvedtem igazán a tél miatt sem. Jó melegen fel kell öltözni, aztán ennyi. Sokkal könnyebb túlélni, mint a nyári kánikulát, amikor az ember már majdnem minden ruháját ledobta, de még mindig izzad, mint a ló. Hidegben a smink is tovább tart.

Szeretem, amikor a téli fagyban kipirosodik az arcom. Furcsa, de még a kisebb téli megfázásokat is szeretem. Hipochonder vagyok, és úgy érzem nekem is kijár néha egy kis betegség. Egy pár nap, amikor nem csinálok semmi mást, csak teázok a pihe-puha ágyban, a befűtött szobában. És a láztól jobban is alszok. Igazi nyaralásként fogom fel a betegséget, ami lehet, hogy másoknak kissé szokatlannak tűnik. De olyankor mindenki velem foglalkozik és mindenki sajnál. Nem szeretek a középpontban lenni, (legalábbis szeretem azt hinni, hogy ez így van) de néha jól esik, ha nyüzsögnek körülöttem. Sokan vannak, akik törődnek velem nap mint nap, de egy beteg ember mindig több törődést kap. Néha jó egy kis kényeztetés.

De a legjobban azért szeretem a hideget, mert a telet jelzi. Amikor az emberek egyre több pulóvert húznak magukra, és egyre vastagabb kabátokat vesznek, akkor már nincs messze a tél.

A télnél pedig nincs gyönyörűbb. A kályhában pattogó tűz már önmagában hangulatos (bár a koliban ez az örömöm sajnos elmarad, mert a radiátorban nem pattog semmi). A kályhától már csak a kandalló jobb, de ne legyek elégedetlen. Főleg azért, mert már otthon is csak a gázfűtést „élvezhetem”. És a gáz nem is jó, mert attól sose lesz olyan meleg, mint a fával való fűtéstől. Vagy meglehet, hogy olyan meleg lesz, de akkor a gázszámlát is meleg helyzet lesz kifizetni. Én azt hiszem, mindig sajnálni fogom, hogy száműztük a fatüzelést. De szerencsére nagymamáméknál kárpótol, amikor nekidőlök a cserépkályhának. Az kellemesen meleg. Vagy esetenként forró. Emlékszem, hogy még gyerekkoromban valamin összevesztünk az öcsémmel. Nem is összevesztünk, hanem inkább kötekedtem vele. Megesik az ilyen a legjobb családban is, ha nincs veszekedés, akkor provokálni kell. Főleg azért, mert az ilyen helyzetek mindig „fogócskával” végződtek. Azért idézőjelben, mert igazából arról volt szó, hogy kötekedtem, de verekedni már nem akartam (a verekedés általában azt jelentette, hogy öcsém vert engem.) ezért menekülőre fogtam a veszély első jelére. Igen, gonosz voltam. Na, az egyik ilyen alkalommal beszaladtam mamáéknál a nagyszobába. De tesóm utolért, és hiába zártam be az ajtót, és támaszkodtam neki, mert tesóm nagyon erős volt. Erősebb, mint én. Annyira, hogy amikor a fotelt az ajtóhoz toltam, még akkor is be tudta lökni az ajtót. Pedig benne ültem a fotelban! A cserépkályha pont az ajtó mellett volt, szóval, ahogy a fotel elmozdult, amikor tesóm benyomta az ajtót, én ráestem a kályhára. Nem komolyan, csak a kezem égett meg. Akkor már nem találtam viccesnek a játékot, bőgtem, ordítottam, kicsit talán eltúlozva. De nem lehettem több 8 évesnél. Mama is megijedt, hogy a kisunoka keze megégett, és mi lesz, ha felhólyagosodik… Emlékszem tojásfehérjét tett rá. Az állítólag jó rá. Mindenesetre nem marad semmilyen hegesedésem.

De ami a télben még gyönyörűbb az a hóesés. Amikor bentről nézünk a hófehéren hulló pelyhekre. Olyan, mintha apró kristályok hullanának az égből. És közben azon gondolkodik az ember, hogy kint milyen hideg lehet, de ez nem számít, mert bent jó meleg van, és issza a forró teát, és csak néz ki az ablakon. A hó pedig csak hull, és egyre jobban belep mindent. Eltűnnek a betonút szürkeségei, és minden fehér amerre a szem ellát. Aztán, amikor elég hó gyűlt össze, a gyerekek jó melegen felöltöznek. Emlékszem anyu mindenféle általam utált dolgot aggatott rám: sálat (fúj, de nem szerettem, és még ma sem. Csak ma megtehetem, hogy nem veszem fel, akkor viszont azzal fenyegettek, hogy ha nincs sál, akkor nincs udvaron szaladgálás sem), sapkát (időközben megszerettem), vastag zoknit (sosem fogom szeretni), meg millió pulcsit a kabát alá, amitől úgy néztem ki, mint egy hóember. Eleve kövér voltam gyereknek (is), de a számtalan pulcsi alatt…

Odakint csodálatos volt az este. Vagy talán nem is volt este, csak késő délután, de télen olyan hamar sötétedik. Az utcai lámpák fényében még csillogóbbak voltak a hópelyhek. És különlegesen szépnek tűntek, amikor felfelé néztünk, egyenesen az égre. Mintha egy paplanból hullottak volna a tollak. Pont, mint a Holle anyóban. Néha kitátottuk a szánkat, hogy a hó belehulljon, vagy kinyújtott nyelvünkkel próbáltuk elkapni a pelyheket. Az utcában lakó összes gyerek kint volt már ekkor. Hógolyóztunk, amit én nem nagyon szerettem. Utáltam hozzáérni a hóhoz, pláne olyan sokáig, hogy abból labdát gyúrjak. Puszta kézzel olyan hideg volt, hogy rettenetesen csípte a kezem. A kesztyű volt az egyetlen téli ruhadarab, amit szerettem, de hógolyózásra nem volt ideális. Azok a kesztyűk, amik a hó gyúrására alkalmasak voltak, azok hamar átvizesedtek. A vízálló anyagból készült kesztyűkkel viszont nem lehetett jól dolgozni. Maradt a puszta, csupasz kéz. Azt sem szerettem, amikor engem dobáltak meg. Nem bírtam, amikor a hólé befolyt a ruhám alá. A hógolyózástól brutálisabb csak a „fürdetés” volt. Vagyis amikor egy csomóan letepernek egy embert, és havat tömnek a szájába, az arcába, és mindenhová, ahol érik. Kegyetlen. Én ezt többnyire megúsztam, mert elég kényes kislány voltam, és szégyen, de sokszor használtam a „megmondalak anyának” mondatot.

Amit szerettem, az a szánkózás volt. A gyerekek főleg az úton, az utca felső részén szánkóztak. Fentről elindultunk és meg sem álltunk az utca aljáig. Ezt a felnőttek utálták, mert utána nagyon csúszott az út. Én jobban szerettem a hegyen szánkózni. Ott senkit nem zavartunk, és nem zuhantam bele az árokba, mint amikor az úttesten szánkóztunk le. Én sosem tudtam irányítani menet közben. Többnyire az lett a vége, hogy félúton fékezni kezdtem, mert nagyon közel kerültem az árokparthoz. Általában ezért nem mentem egyedül, hanem valaki mögött ültem. És mindig panaszkodtak, hogy félrekormányzom a szánkót. A hegyen jobbról is, balról is kis dombocska vett körül, amit puha hóréteg borított, így nem üthettem meg magam. Azt hiszem akkor lett elegem az egészből, amikor egy este pont beborultam az árokba, és valaki belém szaladt. Rám esett a szánkójával együtt, ami baromi nehéz volt, mert vasból készült. Pont a talpával a hasamban landolt. Ekkor először voltam hálás anyának a sok pulcsiért, mert semmi sérülést nem szenvedtem. Mármint fájt, de nem maradt nyoma.

És a hóemberépítés…imádtam. Hatalmasakat építettünk az udvarra. Volt, hogy az alsó gömböt nagyobbra csináltuk, mint mi magunk. Az egész játszótéren végiggörgettük. Abból a nagyból nem is lett soha hóember, mert a fejét már nem tudtuk rátenni, olyan magasra kellett volna tenni, és nehéz lett a feje is. Többnyire ott hagytuk, ahol elegünk lett a görgetésből. Nem lett más a hóemberből, csak egy nagyra nőtt hógolyó. De azért voltak jól sikerült darabok is. Egész szépek lettek, bár az orrához használt répa kicsit fonnyadt volt, mert a pincében megfagyott, a szeme szén helyett mindenféle kacatból készült (pl. faforgács, kavics vagy, ami kéznél volt), a fejére pedig a kutya vizes edényét tettük rá, amit apuék hamar le is vettek, hogy eredeti funkcióját töltse be. Még a kezéből is elvették a seprőt, mert kellett, hogy a havat el tudják seperni.

De amit a télben a legjobban szeretek, az a karácsony. Vagyis már az adventi időszak. A készülődés, a Mikulás. Mamától minden évben kaptunk egy adventi naptárat. Nem mindig bírtuk ki, hogy egy nap csak egy csokit együnk meg, jóval karácsony előtt kiürült az egész naptár, de azért mégis azt éreztük, hogy a karácsony rohamosan közeledik. A Mikulás volt ennek a legjobb előjele. Nem emlékszem, hogy valaha is valaki beöltözött volna Mikulásnak. Sőt arról sincsenek emlékeim, hogy meddig hittem a Télapóban. De ameddig vissza tudok emlékezni, mamáék a kezünkbe adták a csomagokat és nem rejtették az ablakba. Még cipőt sem nagyon tettem az ablakban. Talán azért, mert akkor már nem hittem ebben az egészben. De ennek ellenére nem vesztette értelmét az ünnep. Ugyanolyan lelkesen vártam, mintha tényleg a Télapó érkezését reméltem volna. Mert valahogy sokkal jobban esett a csoki is, amikor a piros zsákocskából került elő. És az is jó volt, ahogy gyűltek az ajándékok az ablakban. Egy csomag az óvodából, majd az iskolából, egy a szülőktől, egy-egy a nagyszülőktől, tesóm keresztanyjától stb…

Decemberben már az iskolai osztálytermet is díszíteni kezdtük. Minden osztály versenyzett, hogy kinek a legszebb a dekorációja. Mi mindig az élen végeztünk. Az egyik gyerek apja minden évben hozott fenyőt. Nem ám műfenyőt, mint a többi osztálynak volt, hanem igazit. Nem élt sokáig, de fenyőillat lengte be az osztálytermet. Díszeket mindenki hozott otthonról, meg égőket a falakra, a fára. És mi magunk is csináltunk ezt-azt papírból a rajz-, a technika- és az osztályfőnöki órák keretében. Legtöbbet a klasszikus, színes papír füzérekből csináltunk, illetve angyalkát körzővel. Az egyik nagyon ügyes fiú pedig az ablakokra festett temperával. Ezeket szerettem legjobban az általános iskolában. És mindig megérdemelten nyertünk.

(A következő részeket vegetáriánusok és állatvédők semmiképp ne olvassák, mert még meglincselnek!)

Amikor kisebb voltam, akkor a december nagy eseménye volt még a disznóvágás. Korán kellett kelni, sosem tudtam, hogy miért. De egy biztos volt: nem akartunk lemaradni semmiről. Anyu jó melegen öltöztetett minket, pufi kezeslábasba (jujj, de ki nem állhattam). Körülbelül 6-7 óra körül kezdődött az egész művelet. Az utolsó, amire emlékszem több mint 10 éve volt. Mamáéknál aludtam és fél 7-kor keltem. Az RTL klubon épp a PA-DÖ-DÖ énekelt. Valamiért erre tisztán emlékszem. Aztán jött a kezeslábas, és jött az öcsém (a kezeslábas kék változatában). És jött a hentes is. Pityu bácsinak hívták és a nagyszüleim barátja volt. Már attól lelkesek voltunk, ha megláttuk a felszerelését is. Némelyik cucc olyan volt, mint a szellemirtóké.

Kimentünk a disznóólhoz. A férfiak lefogták a disznót, engem meg a tesómat pedig felküldtek a kis dombra, ahol a pincék voltak, nehogy a disznó elszaladjon és bajunk essen. (Mert még egy elvágott torkú disznó is tud szaladni). Pityu bácsi pedig gyakorlott mozdulatokkal vágta el a nyakát. Az meg visított, ahogy csak bírt. Mert akkoriban nem voltak EU-s szabályok, hogy a disznót fejbe kell előbb vágni, vagy árammal agyoncsapatni. A furcsa az, hogy bár sajnáltam az állatot, és megesett, hogy megsirattam (végülis malackora óta ismertem), de sosem éreztem azt, hogy ez micsoda csúnya dolog, vagy hogy én nem eszek húst többet. Már kiskoromban is tudtam, hogy nagypapám nem a szépségükért tartja őket, és nem is azért, hogy majd végkimerülésben pusztuljanak el. Tudtuk tesómmal, hogy egyetlen okkal vesszük meg ezeket az állatokat, mégpedig azért, hogy hasznukat lássuk. Nem hiszem, hogy bármilyen traumát szenvedtem volna azért, mert a szemem előtt vérzett el az a szerencsétlen. Mi szándékosan voltunk részesei az eseményeknek, és lelkesen meséltük anyuéknak, akik mindenféle női előkészületeket tettek eközben (nem tudom mit), hogy mit láttunk.

Aztán mama megsütötte a vért. Vannak, akik meg nem ennék a világ minden kincséért sem, de mi igen. Apuék nem szerették, ha a darabolás közben láb alatt vagyunk. De Pityu bácsi kedves volt. Miközben azzal a pörzsölővel szedte le a szőrt a tetemről, leszedte a patáit (?) és nekünk adta. Mi azzal szórakoztunk, hogy az ujjainkra húztuk őket és azt hittük, hogy roppant ijesztőek vagyunk. Aztán jött a feldarabolás. Olyasmi ez, mint a boncolás, a hasánál felhasítják egy fejszével, közben slaggal mossák le a vért. Emlékszem, milyen boldogok voltunk, amikor megkaptuk a disznó fülét. Nagypapám, vagy anyuék tűz fölé tartva megpirították kicsit, megsózták, mi meg úgy ettük, mintha valami roppant különleges étel lenne. Hogy utána mi jött, arra nem emlékszem már. A további emlékeim már csak délutánra tehetőek, amikor a hurka és a kolbász készült. Mama pedig egy nagy üstbe sütötte a zsírszalonnát. Volt, amikor disznósajtot is csináltunk.

Este minden ismerősnek vittünk kóstolót. Az ezt követő napokban mamánál az előtérben egy rúdon sorakoztak a kolbászok, és egy teknőben a besózott szalonnák. Később apuék ezeket megfüstölték, de az már nem volt olyan izgalmas dolog.

Vége a vérengzős résznek!

Aztán eljött a téli szünet ideje. Előtte való nap az iskolában karácsonyi ünnepség volt. Az énnekkar karácsonyi dalokat énekelt, egy Mikulásnak öltözött pasi (többnyire a büfés srác, vagy a karbantartó) szaloncukrokat adott az osztályoknak. És mi előadtuk a karácsonyi színdarabot. Mindig szerepeltem. Egyszer fenyőmama voltam, de nem tudom mi volt a történet. A kedvencem az volt, amikor porcelán baba voltam. Az önző, gőgős karácsonyi ajándék. Az elsőáldozós ruhám volt rajtam és egy fehér kalap. Az utolsó jelenetemben volt egy ájulásom is (visszajelzések szerint nagyon hiteles), a darab szerint akkor törtem el.

A hittanos csoporttal és a templomi játszóházzal is adtunk elő műsorokat a templomban, vagy a templom kultúrházában. Egyszer beugró voltam tesómék műsorában. Irtó cikinek éreztem, mert 10 perc alatt kellett volna megtanulnom a krampusz szövegét. Nem ment, így improvizálni kellett. Azt nagy lebőgésnek tartottam, bár a nézők nem tudhatták, hogy mi lett volna a valódi szöveg. Egyszer valami angyalféle is voltam. Lehetett kemény 5 mondatom.

Aztán nem maradt más, csak az otthoni készülődés. Én és öcsém mindig feldíszítettük mama udvarán a kis fenyőt (amíg el nem lopták). Csupa gagyi díszt tettünk rá.

A legrégibb karácsonyi emlékeim persze még arról szólnak, hogy nem tudok a fadíszítésről és elhiszem azt, hogy a Jézuska hozza feldíszítve az ablakon át. Akkor bukott meg ez az egész, amikor már lehettem vagy 7 éves és mamánál voltunk, ahol már állt a fa. Anyu és apu azt mondták, hogy maradjunk ott, ők meg elmennek vásárolni. Akkor már tudtam, hogy szenteste nincs nyitva semmilyen bolt, és furcsa volt, hogy anyuék papucsban indultak el. Utánuk akartam menni, de mama nem engedett. Haza akartam menni, de mama oda sem engedett. Tesómmal gyanakodni kezdtünk és valahogy kiszöktünk. Hazamentünk, de zárva volt az ajtó. Belestünk az ablakon és láttuk, hogy anyuék a fát díszítik. Nem omlott bennünk össze a világ. Én még örültem is, mert így már nem kellett beadniuk nekem ezt a Jézuska mesét, és én is részt vehettem a fenyő díszítésében.

A fenyőt először mindig mamánál díszítettük fel, addig ő csinálta a halászlevet. Mama nagyon szorgos volt, előre dolgozott és a szaloncukrokat mindig karácsony előtt felkötözte, így nekünk csak akasztgatni kellett. A díszek ezer évesek voltak, még dédnagymama használhatta őket. Szebbek voltak, mint amiket most lehet kapni. Volt egy gömb, amit fel kellett húzni és zenélt. Még most is megvan, de a sok használattól behorpadt és kicsit már szét is tört. De nagyon szerettem még a kis üvegharangokat is, és az ezüstangyalokat. A kedvencem mégis egy színes üvegmadár volt, amit később mama nekem adott.

Aztán jött az otthoni fa. Mivel majdnem mindig műfenyőnk volt nagy kínok közt apu összeszerelte. Sok kis darabból állt, gagyibb volt, mint a mamáék (még Cseszkóból hozták). Apu sokat mérgelődött, amíg normális fa lett belőle. Anya közben a cukit kötözte, ami karácsonyig tuti titkos rejtekhelyen volt, mert egyik évben mind megettük karácsonyig és anyának egy nappal előtte újat kellett vennie. A díszítgetés engem hoz már csak lázba, a többiek szeretik hamar letudni.

Aztán lemegyünk mamához vacsorázni. Halászlé, rántott hús, sült hús, töltött káposzta, dobos torta… minden van olyankor. Kaja után átadjuk az ajándékokat, beszélgetünk, tévézünk (nézzük az elcsépelt karácsonyi filmeket.)

Mikor ezt a bejegyzést befejeztem, már hajnali egy óra volt, de mégsem tudtam elaludni. A gyermekkori emlékek annyira elevenen éltek bennem, hogy képtelen voltam elaludni az izgatottságtól, amit a karácsony gondolata váltott ki belőlem. Csak feküdtem az ágyban, szorosan magamra húzva a takarót, és arra vágytam, hogy jöjjenek az ünnepek. És el is jönnek hamarosan. A másik gondolatom az volt, hogy olyan jó lenne újra gyereknek lenni. Csak egy kis időre. Mert gyermekkorban minden olyan más, sokkal szebb és csodálatosabb.

Nem tudtam aludni. A karácsonyfán villogó fényekre gondoltam, ahogy megcsillannak a szaloncukrok csomagolásán. Mintha csillagok égnének. Az ablakon csillagalakba rendezett égőkre. A fenyőágakkal díszített bejárati ajtóra, és a fenyő illatára. A frissen hullott hóra és a benne lévő apró madarak lábnyomára. A mamától még régen ajándékba kapott ékszerdobozra, amit fel kellett húzni és egy lelket melengetően lágy dallamra táncolt benne egy porcelán balerina. A sülő mézeskalács illatára. A karácsonyi dalokra és a zenélő gömbre a fán. A fa alatt összegyűlő és ajándékot bontogató családra. Az örömre az arcokon. A kedvenc karácsonyi meséimre: A diótörőre, A kis gyufaárus lányra. És az egyre csak szállingózó hópelyhekre.