Milyen rossz lehet az én könnyeimnek lenni.

Vannak könnyek, amik gyorsan megszületnek és ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Az enyémek nem ilyenek.

Nagyon sokáig tart, amíg világra jönnek. Hosszú szenvedések árán, a lelkem legnagyobb fájdalmából. És sokáig tart az is, amíg hagyom hogy elhagyják a szemem és lefollyanak az arcomon. 

És utána kezdődik még hosszú szenvedésük. Lassan folynak végig az arcom és az orrom mélyedésein. Szép lassan és nyugodtan, forrón. Egész az államig. A kisebbek itt megpihennek, elérik végső céljukat.
A nagyobbak tovább folynak, végig a nyakamon, majd a mellkasomon, egész a melleimig. Majd ott elvesznek. Csak a legkitartóbbak,a  legfájóbbak jutnak el a hasamig. A köldökömben pedig ők is halálra ítéltetnek. Nem tart tovább az útjuk, de egy könnycseppnek ez is elég hosszú út. Maga az örökkévalóság.

Aztán, ha némelyik elfárad út közben, vagy teljesen erőtlennek bizonyul, annak segít a többi. Újabb könnyek követik elődeiket az úton és együtt naggyá válva haladnak tovább.

És én szenvedek tőlük...Szinte égetik a bőröm a tűzforró könnycseppek. Szinte beleégnek a bőrömbe, mint a sav. Fáj tőlük a szemem, fáj minden milliméter,a mit érintenek. És amikor a szívemhez érnek...a legfájdalmasabb pontja testemnek. Mintha egy-egy pillanatra megállna a szívem, a könnyek pedig folynak tovább. Mintha sosem akarnának megállni...