A minap valaki azt mondta nekem, hogy angyalok nincsenek. Azt mondta, hogy nekem sem kéne bennük hinnem, mert nem láttam őket. De annyi dolog van, amit nem látunk és attól az még létezik. Mint például a levegő.

De ezen elgondolkodtam. Lehet, hogy tényleg nem kéne ilyesmikben hinnem? Talán a csodálatos, varázslatos lényeket meg kellene hagynom a meséknek, a mesékkel pedig már nem kéne foglalkoznom? Végülis elég nagy vagyok ahhoz, hogy a realitás talaján lépkedjek és ne méterekkel a föld felett.

Aztán rájöttem, hogy engem ez boldoggá tesz. Szeretem hinni, hogy a mesék igazak is lehetnek, hogy a csodák léteznek és minden valóra válhat, amit csak szeretnénk. És akkor már angyalok is lehetnek.

Mert attól, hogy nem láttam őket, attól még lehetnek. Sok emberrel nem találkoztam még, de attól még léteznek. És végülis ki tudja, hogy nem láttam-e már angyalt?  Talán csak nem tudtam róla, hogy az.

Vannak emberek, akiket nagyon szeretek, és néha úgy érzem, hogy ők igazi angyalok és azért élnek itt a földön, hogy rám és a többi tanácstalanra vigyázzanak. Mert nekem kell, hogy valaki szeretgessen, vigyázzon rám, támogasson, utat mutasson, vigasztaljon. Azt hiszem lelkileg sokkal sebezhetőbb vagyok, mint valaha is hittem. És mint az átlag. Valamiféle depresszióra való hajlam ez, azt hiszem genetikusan örökölhettem, de ez most már mindegy.

És valahogy jobban érzem magam, ha az angyalokra gondolok. Mert ők segítenek.

És ha az ember nyitott szemmel jár, akkor bizony látja is őket.

Ha pedig mégsem venné észre őket valaki, akkor egyet máris mutatok: