Ez most nehéz. Nehezebb, mint bármikor.

Mosolygok, vidámnak látszom, nagyon tartom magam. Pedig ez nem erősségem. Miért nem zuhanhatok magamba? Miért nem sírhatok? Miért kell úgy tennem, mintha nem éreznék fájdalmat?

A válasz egyszerű: elveszítem, ha meg akarom tartani. A könnyekkel további könnyeket vásárolok. És a remény csak megöli a jövőt.

Muszáj erősnek tűnnöm. Nem sírni. Küzdeni. Mert tudom, hogy még nem vesztettem el a háborút, csak a csatát. Véres csata volt, de nem nyalogathatom a sebeimet, mert ha a földön maradok, akkor elveszítem a háborút is. Az ellenség gyengeségemet kihasználva végezhet velem. Ha viszont talpra állok és erősnek tűnök, akkor nyerhetek is.

Mosolyogni,mosolyogni és mosolyogni. Nehéz, de megéri...csak tudnám biztosra hogy megéri.

Nem baj, harcolok, amíg csak bírok. Utolsó véremig. És még akkor is mosolyogni fogok.

"Nem az az igazi fájdalom mitől könnyes lesz a szem, hanem amit magunkban hordozunk, titokban, csendesen..."