Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány. Nem volt hercegnő, nem volt kastélya, mégcsak szép sem volt. Egyetlen kincse volt: a szerető szíve. És nagyon vágyott arra, hogy egyszer szerethessen valakit. Nem tudta pontosan mi is az a szerelem, de azt tudta, hogy a világ minden kincsénél jobban vágyik rá. Csak ült, ült a háza előtt és várta azt, aki méltó a szerelmére. Mindhiába. Nem volt különleges lány, a férfiak nem figyeltek fel rá. Szürke verébként vágyakozott az ő mesebeli hercegére.

És egy nap valóban rátalált a herceg. Hogy miért vetett szemet a lányra? Nem tudni, talán a sors akarta így. A lány boldog volt, végre érezhette a szerelmet, amiről már annyit hallott és amiről annyit olvasott a nagy költők verseiben.  "Igaz a versek minden szava, ez a legszebb és legboldogabb érzés a világon."

A herceg is szerelmesnek tűnt és ez csak még csodálatosabbá tette a mesét.

De elmaradt a "boldogan éltek, míg meg nem haltak", mert a herceg szemén hamis volt a ragyogás, szívében hazug volt a szerelem. De a lány ebből nem vett észre semmit. Ő azt látta, amit látni akart: egy szerelmes herceget, mint a mesékben. És a boldog életet.

Majd szerelme megvallotta igazi érzéseit: szeretet az, amit iránta érez.

-Nem baj- szólt a lány-Én elfogadom, hogy te nem szeretsz, de én ennek ellenére ugyanazzal a forró lánggal szeretlek. Nem kell, hogy szeress, csak ne hagyj magamra.

-Nem tudok veled lenni szerelem nélkül. Szükségem van arra a hercegnőre, akit nekem szánt a sors. És az nem te vagy.

A lány szemét forró könnyek öntötték el, s arcán megjelent a fájdalom.

-Nem akarlak végleg elveszíteni-szólt a herceg.-Szeretném, ha ezután is melletted lehetnék barátként.

A lány felzokogott, majd elhagyta a herceg kastélyát.

És azóta sem látták egymást...