A múlt héten voltak a ballagások. Az én régi sulimban szombaton. A május 1-je miatt szerdán volt a bolondballagás és nem pénteken. Sajna így nem láttam:(Lemaradtam róla, mint ahogy a sajátomról is. Bár arról szándékosan. Soha nem voltam az a "mindenki előtt produkálom magam" típus, nem is ment nekem soha. Meg ott volt a kifogás is, hogy "kozmetikushoz kell mennem". De ez igaz volt, tényleg mentem. És ugye azt már nem lehet a ballagás napján. Mert akkor már nincs rá idő! És a kozmetikus fontos, főleg ballagás előtt. Különösen, mert szőke szempillával vert meg a sors. De, aki jár kozmetikushoz, az azt is tudja, hogy az igazi gyötrelem neve: szemöldökgyantázás. Na, azután nem lehet ballagni, mert olyan vörös az ember szeme felett, hogy valami horror. Gondoltam feláldozom a bolondballagást és helyette kínzatom magam kicsit.

Az enyém előtti bolondballagást láttam. Elég volt az. Főleg, hogy hajdani osztálytársaim voltak, akik egy évvel hamarabb szabadultak, mint én. Azt már nem tudom, hogy minek öltöztek be. Az már túl régi mese, és nem is nekem mesélték. Viszont én adtam át nekik a batyukat is. A kis pöttyöset, száz éves pogácsával. Én batyut sem kaptam. Mert ugye nem voltam ott:(

De nem ez az első említésre méltó ballagás.

Az első, amelyiken iszonyúan bőgtem, az a 2005-ös volt. Akkor ballagott az, akiért akkoriban rajongtam. Azt hittem szerelemmel szeretem, és tudtam volna, de nem volt rá lehetőség. Akkor viszont összetörtem. Azon emésztettem magam, hogy miért olyan későn vettem észre? Miért nem kicsit hamarabb? Miért csak akkor, amikor örökre el is vesztettem? Csak azt éreztem, hogy lehetett volna valami köztünk, ha hamarabb felfigyelek rá. De tudtam, hogy ennek már nincs esélye. Sírtam. Nemcsak a ballagáson, hanem utána is. Hazafelé végig, és otthon is.

Pedi azon a ballagáson zászlókísérő voltam. Az akkori ofim kért meg rá. Csak ott álltam elől a zászló mellett, szinte szemben vele, és igyekeztem nem sírni. Nem ment. De a zászlókísérésnek is megvannak a maga előnyei. Mert abban az évben a kordonnak már az a része lettem volna, aki az ünnepség helyszínén áll. Mondanom sem kell, hogy onnan nehézkes idő előtt lelépni. Így simán ment, mert a zászló nem érdekel senkit, mindenki csak a csemetéjére kíváncsi. Szóval így lehet egyszerűen kitörni a kordonból.

Aznap írtam meg életem eddigi leghosszabb versét (a sokrészeseket kivéve). De persze fölösleges volt sírni, mert összejöttünk. Váratlanul. És annál váratlanabbul lett vége. Vgayis nem váratlanul, inkább érthetetlenül. De nem is volt az esetem. Legalábbis mai szememmel. Akkor cukinak találtam. Nagy szőrös maci volt. Idősebbnek nézett ki, mint amennyi volt. Valahogy mindig vonzottak az idősebb pasik.

De ennyit az akkori ballagásról.

Utána jött a volt osztályomé, a 2006-os. Ott is megmenekültem a kordontól, mert meghívott vendég voltam. Az egykori legjobb barátnőm hívott meg. Klassz volt, meg utána a buli is. Csak kicsit fájt, hogy nem vagyok köztük. A teremdíszítés alól is kihúztam magam. Pont Judit miatt, aző haját sütögettem vagy festettem...már nem is tudom. De vendég létemre nem fogok termet díszíteni reggel hatkor. Előző évben már amúgyis díszítettem.

És utána jött a saját ballagásom. Reggel korán kelni, nyomás a fodrász, kontykészítés. Rjongok a kontyokért. És a fodrászunk szépeket csinál. Mindenféle fonott meg tekert...vagy nem tudom mi a szakneve.

A termünket gyönyörűen feldíszítették az akkori 11.esek. És mindenfelé csupa orgonaillat volt. Egy dolog zavarta meg az örömömet: a 2005-ös ballagás megsiratottja, Bandy. Akkor még fájt azzal a másikkal látni. De túltettem magam rajta.

A harmadikosok minden asztalra tettek egy kis mécsest, amit az utolsó osztályfőnöki órán meg is gyújtottunk. Na persze ki öntötte volna magára a faggyút, ha nem én? Az új kosztümre. Remek volt. Még jó, hogy azon az oldalon ért a szerencsétlenség, ahol a párom állt, és így ő takarta a nagy sárga foltot.(Amit mama csodával határos módon eltüntetett.)Akkor készült egy csoportkép is, amit még azóta sem kaptam meg. De végülis még csak egy éve volt. Viszont egy csomó virágot kaptam, ami tök jól esett. Anyunak mondtam, hogy egy csokor fehér gerberát kérek. Imádom a fehéret, és a gerbera is szép. Egyszerű. Nem olyan hivalkodó, mint a rózsa vagy a kála. Az egyik hajdani kedvenc tanáromtól meg még ajándékot is kaptam. Egy hűtőmágnest bölcs gondolattal, meg egy plüss malacot, ami szerencsét hozott az érettségin. Pont ezért is kaptam. Most meg itt van velem a koliban, úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére.

Mögöttem végig Tomi állt. Hát igen, Tomi. Még egy elérhetetlen álom. Nagyon ari volt, és két nappal idősebb tőlem. Ez nekem nagyon tetszett. Lehet, hogy az anyukáink találkoztak a kórházban. Szóval visszatérve Tomira, imádtam őt, akkor már másfél éve. De azt hiszem arról volt szó, hogy nem nagyon voltak fiú barátaim és szerintem összekevertem a barátságot valami mással. Bár nem tagadom, örültem volna annak a valami másnak. Irtó édi srác volt. De ahogy az egyik volt osztálytársam mondta:Házinyúlra nem lövünk! Mondjuk ő nem jó helyzetben mondta.
De mivel Tomi nemcsak édes volt, hanem mókás is, végignevettük a ballagást, ahelyett, hogy sírtam volna, ahogy tisztességes ballagóhoz illik.
Pedig tudtam, hogy hiányozni fognak, éreztem is. De nem éreztem szomorúságot. Akkor még nem...

Otthon a buli nagyon klassz volt, nem voltunk sokan, de számomra annál kedvesebb emberek. A szűk család és a legjobb barátok. És jó hangulat. Ennél több nem is kellett.

Aztán hétfőn jött az érettségi, amire persze nem igazán tanultam. Ideges is voltam miatta. Főleg, hogy majdnem elkéstem, mert otthon hagytam a személyimet és telefonálnom kellett, hogy jöjjenek értem azonnak, SOS!!! Végülis odaértem és csak az osztálytársaimmal voltam egy teremben. Nem tűntek idegesnek. 8-ig, amíg nem jött a csendszünet, dumáltunk, meg nevettünk. Többször ránk is szóltak, hogy tőlünk zeng a folyosó. De ez így volt jó, mert oldotta a feszültséget. És nem is volt olyan nehéz az érettségi, mint hittem. Az írásbeli legalábbis nem. A szóbelire meg ott voltak a tételek.

Az érettségi utolsó napján azt hittem, megszakad a szívem. Tudtam, hogy utoljára látom őket. Főleg Tomit. De mit tehettem volna? Mondtam volna meg neki, hogy tetszik? Ugyan minek? Nem tetszettem neki soha, nem én vagyok az esete, ahogy senkinek. Miért lett volna ő a kivétel? Szóval nem gyáva voltam, hanem reális. Gondoltam jobb elkerülni az osztály és Tomi előtti megaláztatást, amit érzéseim feltárása jelentene, és a visszautasítást. És, ha még valami csoda folytán lehetett is volna köztünk egy icipici szikra (ami kizárt), akkor sem lett volna jövőnk. Ő Ózdon, én Pesten...Pedig de szép is lett volna. Sok rossztól megkímélt volna az élet. De ez volt a sorsom.

A régi mesék új meséket szőnek. Nem szebbeket, nem rosszabbakat, de másokat. És én nem felejtem el a meséket...