Fura az élet, fura meglepetésekkel szolgál olykor.
Tegnap még vártam, örömtelien. Hogy mire? Semmi különösre. Semmi olyanra, ami rendhagyó lett volna. Egyszerűen csak látni akartam. Ahogy megbeszéltük. Azt beszéltük, hazajön és iszunk. Vagy ünneplésből, vagy búfelejtésből. Abból nem lett volna semmi, de gondoltam, a találkozás még összejöhet. Mint már annyiszor.
Tegnap nem jött össze. Betudtam annak, hogy biztos későn ért haza. Ma sem lett belőle semmi. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de olyan hírt kaptam, ami a mai napom és valószínűleg az elkövetkezendőket is meghatározta.
Nem is tudom, hogy írhatnám le úgy, hogy annyira hatásos legyen, annyira nagyot üssön, mint amekkorát rajtam ütött, amikor megtudtam. Azt hiszem ezt az érzést nem lehet visszaadni sehogy sem. Ezt csak az érezheti, aki egy pillanat alatt veszít el valami számára nagyon fontosat.
Szóval dióhéjban annyi, hogy sms-t írtam neki, hogy jó lenne msnen beszélni. Vagy átmegyek hozzá, ha nem gond. Annyira szerettem volna látni. Amikor utoljára (és akkor először persze) akartam egy spontán látogatást, akkor beijedtem és az ajtója előtt inamba szállt a bátorságom. Akkor nem találkoztam vele. A saját hülyeségem miatt. Mostanában pedig tele voltam bátorsággal és határozottsággal. Nem esett volna nehezemre átmenni hozzá minden ijedtség nélkül. A válasz e-mailben érkezett és teljesen véletlen volt, hogy elolvastam. Pár gondolat volt a fejemben, hogy mit írhatott, de azok a sorok megbénítottak és pár másodpercre megállt minden: én, a gondolataim, a lélegzetem, a világ. Az üzenet első része még semmi különösebb érzést nem váltott ki belőlem. Nincs nete…ez máskor is megesett már. De ami utána következett az alapjaiban rengette meg a világomat. Elköltözött Újpestről…Vissza, haza. Messze tőlem. Mint mondtam, egy pillanatra leblokkoltam. Amikor felfogtam mit jelentenek ezek a szavak, akkor már ezernyi gondolat cikázott a fejemben.
Kérdések kavarogtak bennem. Olyan kérdések, amiket ugyan neki is feltettem e-mailben, de holnap talán msn-en is megbeszélhetjük őket. Talán a legalapvetőbb és legbanálisabb kérdések merültek fel. Az első, és legfontosabb a miért? Aztán ugyanez csak pontosítva: miért költözött el? Miért ilyen hirtelen? Miért nem szólt? Miért éppen most?
Amikor utoljára láttam, azt hiszem vasárnap, akkor még szó sem volt ilyesmiről. Akkor még egy szóval sem említette, hogy amikor hazajön, már szedi is a cuccát. Ha tudtam volna, hogy az az utolsó találkozásunk, hogy akkor látom utoljára, alighanem igyekeztem volna valami búcsúfélét eszközölni. Egy elköszönés, egy ölelés…minden pillanatot úgy szívtam volna magamba, mint a szivacs a vizet. Ez elmaradt és úgy mentem haza másnap reggel, mintha semmi különleges nem lett volna abban a napban. Egy egyszerű, hétköznapi találkozás volt, nem pedig az utolsó.
Amikor ez eljutott a tudatomig…hogy nem láthatom többet, akkor azt hiszem valami eltört bennem. Szinte hallottam a reccsenést, onnan belülről…onnan, ahonnan a fájdalom is jönni szokott…ahol már annyi repedés volt.
Veszteség! Ez a szó lebegett előttem. Annyi mindent el lehet veszíteni. Én most elveszítettem valamit. Nem tudnám megfogalmazni, hogy mit, de érzem, hogy valami fontosat. Talán egy barátot? Nem tudom, lehet. Nekem ő soha nem csak a barátom volt, annál sokkal több. Érdekes ez, mert azt hiszem egyszer írtam le azt, hogy szeretem. Egyetlen egy bejegyzésben, egyetlen egyszer jelent meg ez a szó. Abból is piszkozat lett utólag, mert jobbnak láttam nem publikálni. Sem azelőtt, sem utána nem használtam ezt a kifejezést. Ennek oka a félelem volt. Féltem magamtól, hogy majd a felismerés egyenes út lesz ahhoz, hogy beleéljem magam valamibe. Hogy onnantól büszkén és magasztosan hangoztatom majd, hogy igenis szeretem őt, holott még csak biztos sem voltam ebben az érzésben. És féltem tőle. Féltem, hogy ha majd megtudja, akkor ellök magától és életem végéig (de mindenképpen hosszú ideig) átkoznám magam amiatt, hogy ilyen hülye voltam. A félelem mellett a másik oka annak, hogy nem láttam fontosnak azt a szót használni, a céltalanság volt. Egyrészt, mert bennem talán olyan falakat omlasztott volna le, olyan gátakat oldott volna fel, melyek teljesen okkal voltak felépítve. Céljuk az volt, hogy engem védjenek a sérüléstől. Hogy olyan mélyre fojtsanak minden érzelemkezdeményt, ahonnan nem tud feltörni. Elfojtás, önvédelmi mechanizmus…nevezzük, ahogy akarjuk, de célja van. Másrészt pedig azért lett volna céltalan, mert javítani nem javított volna semmit, rontani pedig kinek lenne célja bármit is? És fölösleges lett volna, mert bárhogy is neveztem volna azt a nehezen megnevezhető érzést, bennem semmit nem változott volna. Nevezzem barátságnak, nevezzem szimpátiának, nevezzem kötődésnek, szeretetnek vagy annak az „sz” betűs szónak, amit nem szabad kimondanom…szóval bármi néven hívom, a lényegen nem változtat: érzem, és oly mértékben, amit az elnevezés nem befolyásolhat. És most mit érzek? Szomorúságot, lemondást, keserűséget. És azt, amit eddig is, aminek még mindig nem tudok, nem akarok nevet adni. Fáj, hogy nem láthatom többet, hogy nem érhetek hozzá, hogy nem hallhatom a hangját. Hogy immáron emlék lesz csak a turbó rágó illatú tusfürdő, a kölcsönkapott alvós póló, az éjszakába nyúló beszélgetések, a gonoszkodó kis beszólásai, a hatalmas szeme, amikor magyaráz, a sok (számomra ismeretlen) filmrészlet, amiket youtubeon nézetett velem, a somlóizás, a fura kenyér, amit éjjel kotyvasztott és amibe majdnem beletört a fogunk, a reggeli tejeskávé és minden, amit az elmúlt hetek alatt megszerettem. Még az egész napos fáradtság, a kapkodva öltözés és a kócosan elindulás is hiányozni fog.
Hogy mi lesz azután? Mi lesz most, hogy nem láthatom többé? Hogy nem lehetek többé vele? Semmi. Az életem valószínűleg ugyanúgy megy majd tovább. Talán pár hétig rossz lesz. Pár hétig érezni fogom a hiányát. Kicsit olyan lesz, mint amikor külföldön van: minden csak a képzeletemben létezik majd. És idővel talán már nem fogok képzelődni róla. Idővel hozzászokok, hogy már nem része az életemnek. Talán akkor kevésbé fog majd fájni is. Lehet, hogy kell is ez az eltávolodás, hogy ne gabalyodjak bele még jobban a szálakba, amik között már most is nehezen igazodom el. Bonyolult ez már így is. Nem tudom mit érzek, vagy tudom, de azt olyan mélyre kell ásnom, ahonnan nem törhet elő. Szóval talán jobb is, ha esélye sincs előtörni az érzésnek.
A másik, amit még esélyesnek tartok, hogy marad minden a régiben. Mármint belül, bennem. Érzem továbbra is, amit eddig, csak kicsit lejjebb adva az igényeimet. Hiszen folyamatosan azt tettem, mindig kevesebbel és kevesebbel értem be. Az élet csupa alkalmazkodás. Én ezt vele kapcsolatban akkor elkezdtem, amikor még nem is láttam. Még csak beszéltünk, de már jobban érdekelt, mint kellett volna. Még csak beszéltünk, de tudtam, hogy soha nem lehet az enyém. Aztán az első találkozáskor, amikor minden eldőlt. Benne is és azt hiszem bennem is. Tudtam, hogy az érzések befolyásolhatatlanok és megváltoztathatatlanok. Az ő érzéseihez, szándékaihoz nem volt közöm. A saját érzéseimet irányíthatónak tartottam. Az még közel sem volt ahhoz, amit egy vagy két héttel ezelőtt éreztem, de már akkor tudtam, hogy az igényeim túl nagyok, teljesíthetetlenek. Lejjebb adtam hát őket és beértem azzal, amit kínált: a barátsággal. Aztán lejjebb adtam akkor, amikor már éreztem, hogy nem olyan könnyű érzésekkel bánni, mint gondoltam (akkor sem ha az érzések éppenséggel a mienk). Újra elfogadtam, amit nyújtani tudott és nem is vágytam többre. Most pedig, ha azt tudja adni, hogy csak virtuálisan legyen közel hozzám, akkor beérem azzal. Mert az élet lemondások sorozata. Ragaszkodunk ahhoz, amit szeretünk, akkor is, ha csak részben lehet a miénk. Akkor is, ha nekünk több kellene. De a kevesebb is több a semminél.
Kicsit fura most ez nekem. Össze-vissza kavarognak bennem gondolatok és érzések. Voltam fejet kiszellőztetni. Sétáltam egy kicsit. Végigszipogtam az utat. Az ő lakása felé mentem. Csak vitt a lábam. Láttam a tornyot, de már nem csábított. Nagyobb torony állt bennem. Vagy én a toronyban? Fogalmam sincs. A lényeg, hogy nem akartam magam bezárni. Inkább olyan tiszta vizet a pohárba érzésem volt. Amikor minden felszakad, amikor mindennek ki kell jönnie, amikor nem akarok elfojtani. De minden bennem maradt. Nem volt kinek mondani, nem volt kitől elköszönni, nem volt kit átölelni. Csak álltam ott és néztem a szoba sötét ablakát, ahol egy pár napja még olyan boldog voltam, és ahol már soha többé nem leszek. Újra a miértek törtek elő és néhány elkeseredett szipogás. Majd megállapítottam, hogy itt már nincs mit tenni, hogy ő már csak emlék marad az életemben, hazaindultam.
Nem akartam buszra szállni. Csak sétálni, úgy hogy ne lássanak. Hogy ne lássák, hogy szomorú vagyok. Hogy vörös a szemem. Hogy magamban kezdetektől fogva életképtelen reményeimet temetem.
Hazaértem és próbáltam magam összeszedni. Nagyobb összeomlások után is sikerült már. Most is sikerült részben, noha teljesen még jó ideig nem leszek rendben. Még amikor mosolyogni fogok, akkor is lesz egy heg a szívemen.
Nem bántottak meg, az élet bántott. De tőle már megszoktam.
Most nem tudom, mit mondhatnék még. Talán annyit, hogy a szívem mélyén remélem, hogy ez csak egy rémes álom, vagy egy átmeneti dolog és idővel minden a régi lesz.
Neked pedig azt kívánom, hogy bármerre is vagy most, és bármerre is leszel később, legyél boldog. És mindenképpen legyen számodra előnyös a döntésed. És kérlek, azért NE FELEJTS EL TELJESEN!
