A napokban furcsa információ került a birtokomba.

Nem akarom leírni, hogy kitől kaptam és mi volt az, de alapjaiban rengette meg a világomat. Az informátor (nevezzük A-nak) nem a legmegbízhatóbb. Olykor igazat mond, olykor elferdíti a dolgokat. Nagyon gyakran a semmit nagyítja fel és ezzel feszültséget kelt. Semmi okom nem lenne rá, hogy higgyek neki. Valamiért mégis hiszek…

A szerint egy közös ismerősünk (legyen B) mondott rólam valamit. Elég durva dolgokat. Legalábbis a köztünk lévő kapcsolathoz mérten durvát.

B nem szokott hazudni. Magát őszinte embernek vallja, és ezidáig én is ezt tapasztaltam, bár nem ismerem olyan régóta. Minden okom megvan, hogy bízzak benne. Valami miatt mégis kétségeim vannak…

B-vel még nem beszéltem a dologról. Még nem volt rá alkalmam. De amint lesz, rákérdezek a dologra. Bízom benne, hogy az igazat mondja majd, legyen az bármi.

Ha megerősíti azt, amit A mondott, vagy kiderül, hogy részben igaz volt, akkor nagyon nagyot fogok csalódni B-ben. És nem is az fog bántani, hogy miket gondol rólam, milyennek lát valójában, hanem, hogy félreismertem.

Ha igaz, amit A állít, akkor minden hazugság volt és képmutatás. Nem, B nem képmutató. Bárcsak tudnám mi az igazság.

Azt hiszem, a szívem mélyén feltétel nélkül bízom B-ben. De ott van bennem a kétség, az önbizalomhiány okozta bizalmatlanság. A kis hang azóta folyton azt kérdezi: „Tényleg olyannak lát engem, mint amilyennek én látom magam?” Lehetséges. Nem haragudnék érte. Inkább az fájna, hogy mástól kellett megtudnom és az ő tettei teljesen ellentétesek azzal, amit gondol. És hogy teljesen félreismertem.

A barátságunkban is változás állna be. Nem tudnék bízni benne, nem tudnék hinni neki. És azt hiszem talán vége lenne mindennek.