Azt hiszem, ez lesz az első időzített bejegyzésem. Terveztem már máskor is, de az nem készült el időben. Azt is neked szántam, úgy, ahogy ezt is.

Nem tudom, hogy elolvasod-e, lényegében már mindegy is, hiszen terveim szerint, mire ez a bejegyzés megjelenik, mi már csak a múlt árnyai leszünk egymás szemében.

Nagyon rossz pillanatomban írtam, az igaz, így valószínűleg nem tudok objektíven írni, de mivel érzésekről van szó, eleve kizárt az objektivitás.

Kezdeném a lényeggel, mert onnantól már minden csak okfejtés, ami téged vagy érdekel, vagy nem. Noha abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán eddig eljutottál.

Szóval a lényeg röviden annyi, hogy bár nagyon boldog voltam az elmúlt időszakban, azt hiszem, nem kellene többet találkoznunk, sem beszélnünk, sem tudni egymásról.

Drasztikus, de amit érzek, az is az. Többen mondták már egy ideje, hogy ezt kell tennem, de úgy gondoltam hülyeség lenne, amíg működik az, ami van. Holott ma már én is belátom, hogy ez koránt sem működik, mert Te nem akarod, hogy működjön.

Az eleje nagyon jó volt, pedig nem is akartam veled megismerkedni. Nem azért, mert nem voltál szimpatikus, hanem mert már belefáradtam az ismerkedésbe. De mivel kedvesnek tűntél, gondoltam, az ismerkedésből rossz nem sülhet ki. Annyit beszéltem veled, mint senki mással. Egy idő után vártam, hogy este legyen, végezz a munkával és tudtam, hogy ha hazaérsz fellépsz msn-re és beszélsz majd velem. Mindig rám írtál, mindig Te, és sose én.

A találkozással romlott el minden. Azt hiszem, azt már nem kellett volna, és én nem is akartam. Éreztem, hogy onnantól minden megváltozik, eltűnik a varázs, a nagy érdeklődésed. Mondtam, hogy én nem tartozom az általad istenített „fullos csaj” kategóriába. De te nem hitted el. (Valószínűleg a fullos csajok is azzal jönnek, hogy ők nem fullosak).

Minden más lett. Az első találkozás garancia volt arra, hogy ez a dolog lassan cseng majd le, és tűnik el a semmiben, ahonnan már nincs út visszafelé.

Érdekes, hogy az emberek mennyire nem helyeznek nagy hangsúlyt a csókolózásra. Sokan csókolóznak sok mindenkivel pillanatnyi szeszélyből, vagy mert elkapja őket a pillanat heve. És mégis, ha az ember jól gazdálkodik a csókjaival, akkor sorsokat tud megpecsételni velük. Az, hogy akkor nem kaptam csókot, olyan válaszokat adott meg nekem, amiket szavakkal talán kellemetlen lett volna kimondani. Neked is, nekem is. Mert milyen lett volna neked, ha el kell mondanod, hogy mélységeset csalódtál? Hogy nem azt kaptad, amit vártál? És milyen lett volna nekem elmondani, hogy talán még életemben nem lepődtem meg ennyire magamon? És, hogy én egyáltalán nem csalódtam, ha mégis, akkor csak kellemesen? Megkíméltél mindkettőnket egy beszélgetéstől, mely közben mindketten feszengtünk volna, és amelyet valószínűleg nem követett volna több.

Egy pár napig azonban nem éreztem a változást, azt leszámítva persze, hogy eltűntek az illúziók, a lehetőségek. Mégis, olyan boldog (talán kicsit reményteli) volt, hogy némileg meghosszabbítottad nekem a boldogságot. Nem volt már olyan, nem volt már a régi, de még szép volt. Napról napra kicsit rosszabb, de sokáig szép.

Barátság…te így nevezted. Én is így, de nem éreztem annak. Azt hiszem Te sem. Én többnek, Te kevesebbnek. Én közeledtem, Te távolodtál.

Észrevettem én is, ne hidd, hogy nem. Ne hidd, hogy az apró célzások nem jutottak el a tudatomig. Egyszerűen nem akartam velük foglalkozni, hiszen semmi olyat nem mondtak, amit ne tudtam volna az első találkozás előtt is. Hogy remény volt-e bennem az más kérdés, talán nem is fontos kérdés.

Aztán jött a szomorúság. Emiatt a zavaros állapot miatt. Hogy nem volt kimondva semmi, hogy minden csak sejtés volt, még ha nagyon is jó sejtés. Tudtam mindent, de nem akartam foglalkozni vele. Akartalak és nem érdekelt, hogy Te nem akarod. Önző voltam, mert boldog akartam lenni. Olyan nagy bűn ez?

Majd éreztem, hogy kezdesz levegőnek nézni. Nem mindig, csak olykor. Gondolom a fullos csajok miatt, akik mostanában nagyon odavannak érted. És olyan szomorú lettem, mint amilyen már régen. Régen, hiszen, amióta ismerlek, boldog voltam.

Egyszer rákérdeztél valamire. Szíven ütött, mert mintha olvastál volna bennem. Megijedtem és haragudtam rád. Nem akartam, hogy tudd, vagy ha igen, én akartam elmondani. De így nem lehetett. Le kellett tagadnom. Nem volt más megoldás. Gondoltam ez végül is jól jött, mert majd jobban titkolom az érzéseim. És már benned sem lesz gyanú.

De nem hazudtam lényegében. A megállapításod úgy szólt, hogy többet akarok tőled, és ez nem volt igaz. Ha azt mondtad volna, hogy többet érzek, az már igaz lett volna. Csak nem éreztem fontosnak, hogy Te ez tudd. Féltem, hogy elveszítelek. Azt is, ami van, és akkor nem lesz semmi. Féltem ettől, és azt hiszem jogosan.

És reménykedtem is. Nem abban, hogy valaha megszerethetsz, mert azzal tisztában voltam, hogy kizárt. Hanem abban, hogy ez a viszonylag jó szituáció minél tovább megtartható.

Te nem akartad ezt sem, és most levegőnek nézel. Figyelmen kívül hagyod, hogy létezem, és ha mégis eszedbe juttatom, akkor gyorsan törölsz az életedből egyet klikkeléssel. Ha írok, nem válaszolsz. Nem is köszönsz, csak bezárod a csevegő ablakot és az életed megy tovább, mintha nem történt volna semmi.

Hol van már az a fiú, aki munka után a telefont nyomkodta és késő éjszakákig beszélt velem? Eltűnt azon az első találkozáson. Az a fiú, akit most ismerek, nem foglalkozik velem. Elfelejtett. Csak egy fénykép volt, ami egykor lekötötte az érdeklődését, és aki a kép mögött van, már nem érdekli. Ez a mostani fiú nem az, akit én elkezdtem megszeretni.

Te változtál? Én változtam? Vagy sosem voltál az, akinek mutattad magad? Ezt már sosem fogom megtudni és talán jobb is.

Most elköszönök tőled, mert bár még oldalakat tudnék írni, nem látom értelmét. Főleg, ha nem jut el hozzád semmi, abból, amit mondok. Én mindig emlékezni akarok rád, mert egy boldog időszakot köszönhetek neked. És szép volt, ahogy Te is az voltál. Most pár napig messze leszel és ez azt hiszem elég idő, hogy bedobozoljam a szívemnek azt a pici részét, ami hozzád köt. És elsírjam azokat a könnyeket, amik neked járnak. De onnantól már neked nem jár semmi. Tudom, nem is várod. Ez inkább magamnak ultimátum. Mindent el kell gyászolni, ami elmúlt, de ez nem volt olyan szép, hogy sokáig sirassam.

Minden esetre hiányozni fogsz. Nem, nem is Te. Az a fiú, akitől levelet kaptam egy napon az only you-n. Ő fog hiányozni és nem az, aki a cseppet sem tapintatos lerázási technikával próbálta tudtomra adni, hogy az égvilágon semmit nem jelentek neki.

Utolsó gondolatként azt kívánom neked, hogy legyél mindig nagyon boldog. Találd meg azt, aki minden szempontból tökéletes számodra. (Legyen az új fullos csaj, vagy régi ismerős). Én teljes szívemből kívánom a boldogságod és remélem minél hamarabb megtalálod. Minden álmod váljon valóra, érd el a céljaid és legyen nagyon szép és sikeres életed.