Kicsi korom óta tisztában vagyok vele, hogy minden elmúlik egyszer. A virágok elhervadnak, a napok elmúlnak, az emberek meghalnak.

Ami született, az meg is hal, ez az élet rendje. A halált nem lehet elkerülni, halogatni. Mindenkit elér egyszer. Hiszen hogy is létezhetne élet, ha nem lenne halál? Egyszer mindennek eljön a vége, mert így teljes az egész. Van egy kezdet és van egy vég.

Jól tudtam ezt gyerekként is. De bármennyire is tudatában voltam a halál tényének, mindig voltak olyan emberek, akiket halhatatlannak hittem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni gyerekfejjel, hogy azok, akik nap mint nap körülvesznek, akik szeretnek, és akiket szeretek ugyanolyan halandóak mint az összes többi ember. Azt hittem, hogy mivel születésem óta ismerem őket, majd halálom napjáig velem lesznek. Tudom, hogy hülyeség, de akkor ez nyilvánvalónak tűnt.

Később megtanultam, hogy a halál nem tesz kivételt és mindenkinek lejár az ideje egy napon.

De most, hogy a halál az ablakunkon leskelődik és várja, hogy mikor lépjen be, megint gyereknek érzem magam. Mert nem hiszem el, hogy akit ennyire szeretek, pár nap vagy pár hét múlva már csak emlékként lesz jelen. Hogy nem láthatom többé a mosolyát. Hogy nem beszélhetek vele többet, nem ölelhetem át. Nem akarom elhinni, nem akarom elfogadni. Nem akarom elengedni őt.

Vannak dolgok, amiket sosem fogok tudni felnőttként kezelni, mert bármennyi idős is az ember, a fájdalom az csak fájdalom.